dezsofi-jav.JPG

 

Még egyszer                                     dr. Dezsőfi Ferencről,                  halálának 35. évfordulója alkalmából

 

Jobbosoknak túl balos, balosoknak túl jobbos volt

 

1978. július 25-én hunyt el dr. Dezsőfi Ferenc, Szentendre második világháború utáni első (és rendszerváltás előtti utolsó), sokak által máig tisztelt polgármestere. A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága Studia Comitatensia című évkönyvének 32. számában (2011) Kende Tamás írt róla Szentendre, a felejtő és az elfeledett város. Dezsőfi Ferenc emléke és emlékezete címmel tanulmányt, melyet a StoryMap című honlapon is közzétett. Ezt a tanulmányt szeretném a következőkben kiegészíteni, árnyalni, helyenként módosítani régebbi kutatásaim és Dezsőfivel való személyes ismeretségem alapján – némi várostörténeti adalékkal színezve.
 

Dezsőfi Ferenc (1896–1978) családja nem tartozott a nagy múltú szentendrei famíliák közé. Budapesten született, apja kellékes, anyja öltöztetőnő volt a Népszínházban. Ennek köszönhetően kisebb gyermekszerepeket kapott a színházban, még Blaha Lujzával is fellépett.

 

blahalujza.JPG

 

 

 

 

 

 

 


  Blaha Lujza, a nemzet csalogánya. Pszeudo

Botrány Szentendrén, 19341935

 

A korabeli bulvársajtó középpontjába került, országosra dagadt, 193435-ös, szentendrei polgármester-választással kapcsolatos botránynak Dezsőfi Ferenc csupán egyik mellékszereplője volt. A viharos polgármester-buktatások utáni, 1935. február 14-i, majd május 13-i választáson őt indították a legbefolyásosabb helyi egyházi és civil szervezetek által támogatott jelölttel szemben. Bár Dezsőfi Ferenc akkori aljegyző nem volt politikus alkat, kedélyes társasági emberként sokan ismerték, rokonszenveztek vele, ezért a Németh László plébános vezette Független Polgári Párt támogatását élvező, nagy eséllyel induló Papp Viktor majd Pethő János – nem nagy erővel és nem nagy várospolitikai rutinnal bíró – ellenzéke őt találta alkalmasnak a jelölésre.

Dezsőfi Ferenc – mint várható volt – mindkét alkalommal (utóbbi esetben csupán 34:30 arányban) alulmaradt a választáson. E kis kitérő után tovább folytatta hivatalnoki munkáját a városházán, az új polgármesterrel sem került összeütközésbe, miután a választási csatában szemben álló pártok kibékültek.

szalasi.jpgSzálasi Ferenc               Ki kicsoda?

Az 1935-ös választások szentendrei győzteseiről, illetve támogatóiról egyébként később Dezsőfi javára ítélkezett a történelem. Németh László pártvezér és hívei a februári és a májusi választáson eredetileg Papp Viktor majd Pethő János helyett Csia Sándort akarták indítani, de ő épülő hivatali és politikai karrierjére hivatkozva nem vállalta a jelölést. Csia Sándor karrierjének következő ismert állomása: az 1939-es országgyűlési választáson a nyilas párt képviselőjeként nyer mandátumot. Pályája végállomása: a Szálasi-per egyik vádlottjaként kötél általi halálra ítélik, és 1946. február 12-én, Szálasival egy napon kivégzik. A Pethő Jánost támogató Endre Lászlót, Szálasi későbbi kormánybiztosát a Népbíróság ítélete alapján mint háborús főbűnöst végezték ki 1946-ban. Dezsőfi választási ellenfelei nem tartoztak tehát a politikailag feddhetetlen táborba.

 

Fasizálódó, furcsa világ

 

Még egy adalék a ’30-as évek második felének szentendrei közállapotáról. A Pilishegyvidék–Budakörnyék 1937. június 17-i száma így tudósított az ismert náci ideológus, dr. Péchy Henrik ezredorvosi kinevezése alkalmából rendezett díszebédről:

„Fényes attilákon csillog a sújtás aranya. Egyszerű papi talárok kavarodnak a nyári színes zakók között. Megérkezik Pethő János polgármester, Németh László pápai kamarás s nyomukban Szentendre színe-virága. A legtöbb szem Szálasi Ferenc vezérkari őrnagy daliás alakján, mosolygó arcán pihen, aki az ezredorvos jobbján foglal helyet.”

Ez az egyre inkább fasizálódó, furcsa világ szentendrei főszereplőivel idegen volt Dezsőfi Ferenctől, aki városházi hivatalnokként tehetetlen volt azzal a mind erősebbé váló, országos hatalommá felnövő erővel szemben, amely mellett 1935-ben is – amikor Szálasi és csapata még csak próbálgatni kezdte oroszlánkörmeit – alulmaradt. A ’40-es években nem volt reális esélye – sőt a kisvárosi hivatalnok szintjén értelme sem – a mind jobban tért hódító fasiszta eszmék elleni látványos tiltakozásnak. Erről a politikai kurzusról egyébként azt írta később Dezsőfi Ferenc egy Kende Tamás által is idézett cikkében, hogy volt „…olyan gyászos, mint a török elnyomás”. És erre utalt azzal az 1946-ból származó kifejezésével is, hogy mekkora rombolás volt az, amit a „…közelmúlt évek eseményei a lelkekben okoztak”.

kesseru-kicsi.JPG

 

 

 

 

 

 

 

 

Kesserű Kálmán főszolgabíró. Szentendrei Polgár, 1994. október

Kende Tamás megjegyzi, hogy Dezsőfi és tisztviselőtársai permanensen szolgáltak a városházán a ’44-es német megszállás, a nyilas hatalomátvétel és a szovjet bevonulás idején is. Nem hiszem, hogy sok főjegyző volt az országban, aki egy-egy településen meg tudta akadályozni pl. a zsidók deportálását. A hősieskedő kiállás abban a helyzetben többet ártott, mint amennyit használt volna. Nem tudjuk, hogy Dezsőfi próbált-e, tudott-e valamit enyhíteni a gettóba kényszerítettek helyzetén, erről sem ő, sem mások nem beszéltek. Viszont arról sem (még az éber ellenségkereső Rákosi-érában sem), hogy megnehezítette volna a sorsukat. Esetleg nagyvonalúan lemondhatott volna az állásáról egy Szálasi-hű hivatalnok javára, elhagyva a süllyedő hajót? Felelős beosztásában helyén maradva talán még fékezhette is valamelyest a nyilasok tobzódását. A november 14-i német–magyar megállapodás, az ún. kiürítési rendelkezés szerint az elöljáróságoknak a városok, falvak értékeivel, mozgatható javaival együtt nyugatra kellett volna települniük. Dezsőfi elszabotálta ezt a nyilas rendelkezést. (Kesserű Kálmán, a szentendrei járási főszolgabíró hasonlóan megtagadta a kiürítési parancsot.) Akkor sem menekült, amikor az oroszok közeledtével Pintér József nyilas polgármester sorsára hagyta a várost. Ehelyett – a visszaemlékezések szerint – közreműködött pl. a patakhíd és a telefonközpont felrobbantásának a megakadályozásában.

 

Főjegyzőből polgármester

 

Nincs forrásunk arra vonatkozóan, hogyan lett 1944 decemberében, az orosz csapatok közeledtével Dezsőfi Ferenc főjegyzőből polgármester. Valószínű, hogy a legválságosabb órákban mint rangidős hivatalnokot minden ceremónia nélkül kooptálták az üresen maradt polgármesteri székbe. Ez alkalommal biztosan nem volt ellenfele. Annak sincs nyoma, hogy később – akár jobbról, akár balról – bárki is kétségbe vonta volna a legitimitását. Tudatos számítás vagy karrierizmus vádjával sem illették.

Voltak ugyan a városban olyan baloldali személyek, akik talán jobban elnyerhették volna a szovjetek bizalmát, de egyikük – Kende Tamás által is idézett visszaemlékezésében – elismerően írja, hogy Dezsőfi „azonnal és kellően bölcsen intézkedett”. Másikuk, Bánhegyi (Básics) János – ugyancsak Kende által is idézve – leírja, hogy mikor a szovjetek Pomázról érdeklődtek, hogy várható-e katonai ellenállás Szentendrén,

„…lehivattuk […] dr. Dezsőfi Ferenc akkori főjegyzőt, ő beszélt a szovjet csapatokkal”.

A legnehezebb órákban tehát Dezsőfiben bíztak, tőle várták a döntést, rajta kívül nem akadt, aki vállalta volna a felelősséget a város békés átadásáért. Később sem hányták a szemére, hogy nem a hősies ellenállást – azaz a város teljes pusztulását – választotta. Pedig tudta, hogy vannak még fegyveres katonák a városban. Az idő sürgetett, azonnal intézkedett a lefegyverzésükről.

Még néhány sor Bánhegyi (Básics) idézett visszaemlékezésből:

„Leszereltek, fegyvereiket, ruháikat a volt szegényház kútjába dobálták, majd dr. Dezsőfiék civil ruhákat hoztak és a magyar katonákat ebbe öltöztették be. Így kerültek haza aztán családjukhoz.”

Bánhegyi (Básics) János, aki a legnagyobb veszély idején még együttműködött Dezsőfivel, sőt ő is tőle várt intézkedést, az 1952. március 15-i tanácsülésen –  immár tanácselnökként –, miután beszámolt arról, hogy „méltó keretek között ünnepeltük meg nagy tanítónk és vezérünk, Rákosi elvtárs 60. születésnapját”, rátért arra, hogy:

„keményebben kell fellépnünk a dolgozó nép ellenségeivel szemben [a negyvenhárom név szerint felsorolt „ellenség” egyike Dezsőfi Ferenc], […] le kell lepleznünk őket, mikor szocialista építésünket és békénket akarják meggátolni”.

Újabb fordulat Bánhegyi álláspontjában: 1974-ben, a Kádár-rendszerben már ismét az elismerés hangján szólt Dezsőfiről 1944-gyel kapcsolatos, fentebb idézett visszaemlékezésében. Köpönyegforgatás volt ez, vagy egyszerűen csak a harcot, amit hol együtt, hol egymás ellen vívtak, évtizedek elteltével – József Attila szavaival – békévé oldotta az emlékezés?

 

Éjjel hívtak oda, hogy megismerkedjünk

 

Dezsőfit nem lehet azzal vádolni, hogy az oroszok emelték polgármesteri rangra – egyszerűen csak elfogadták a személyét. 1945. január 16-án érkezett meg a városba az orosz katonai parancsnokság, Samankov kapitány vezetésével. Erre így emlékezett vissza Dezsőfi Ferenc:

„Engem éjjel hívtak oda, hogy megismerkedjünk. Másnap bejött a városházára, kérte, hogy hívjam össze a pártok vezetőit és akik számítanak a városban. Felszólítottak bennünket, hogy kezdjük el az életet, induljon meg a kereskedelem, az egyházi élet, mert a városban megállt minden. Minden kapu be volt zárva, roppantul féltek az oroszoktól.”

Néhány idézet Dezsőfi polgármesteri jelentéseiből, illetve határozataiból annak illusztrálására, mennyire nem volt irigylésre méltó rang 1945-ben a polgármesterség:

„…január 30-án és február 4-én német repülőtámadást éltünk át.”

Februárban „…a várost oly magas árvíz lepte el, melyre emberemlékezet óta nem volt példa.”

„Kapcsolatunk a felsőbb hatóságokkal átmenetileg megszakadt, így a város teljesen önmagára van utalva.”

„A városban lévő kenyérkészlet oly csekély, hogy abból a közellátás csak napokra biztosítható…”

„A városban már hosszú évek óta fennálló lakáshiány az elmúlt évben csak fokozódott. Ennek egyik oka az, hogy a Vörös Hadsereg tagjai nagy számban vettek igénybe magánházaknál lakásokat és szobákat.” [1947-ben pl.] „kb. 450 volt a város magánlakásaiban elszállásolt orosz tiszti családok száma.”

A dolgozó nép ellensége

 

A koalíciós éveket követő országos trendet jól példázza Dezsőfi Ferenc sorsa: ’48-ban félreállítják, majd házát is államosítják, ’52-ben ellenségnek nyilvánítják. Az embert és lelket próbáló években egyik szélsőséghez sem csatlakozott. Ha aktívan együttműködött volna a nyilasokkal, az Igazoló Bizottság elmarasztalta volna, amint elmarasztalta Pethő János volt polgármestert. Igaz, a Dezsőfi részvételével működő bizottság Kende Tamás szerint ez esetben is enyhe ítéletet hozott. Pedig itt lett volna az alkalom, hogy Dezsőfi bosszút álljon 1935-ös legyőzőjén. Mintegy két évtized múlva írta Dezsőfi:

„Ha bosszúálló lettem volna, és ezért ütni akartam volna bárkin, ezt megtehettem volna akkor, amikor erre hatalom volt a kezemben.”

Miként a nyilasokkal nem azonosult Dezsőfi 1944-ben, ugyanúgy nem azonosult a másik véglettel, a kommunista diktatúrával sem. Ha egzisztenciális vagy egyéb okból beépült volna a Rákosi-rendszerbe, nem távolították volna el a városházáról mint a „dolgozó nép ellenségét”. Elég jó képességű volt ahhoz, hogy ha hajtotta volna a karriervágy, könnyen beépülhetett volna akár a nyilas, akár a kommunista diktatúrába. Ezt viszont sem a tisztessége, sem a meggyőződése nem engedte. A jobbosoknak túl balos, a balosoknak túl jobbos volt.

 

Öreg tornyok tövében

 

Rátérve Dezsőfi Ferenc polgármestersége utáni sorsára: mellőzöttsége évtizedeiről nem sokat tudunk. Ő maga nem beszélt róla, nem méltatlankodott, még a ’70-es években sem ócsárolta félreállítóit, nem bizonygatta sértett igazát. Annyit tudunk biztosan, hogy a múltba menekülve megírta gyermekkora Szentendréjére vonatkozó emlékeit. 1950-ben fejezte be, 1974-ben vitte be a múzeumba Öreg tornyok tövében című 357 oldalas gépiratos írását. Nem remekmű ez, egyes részleteiben azonban szemléletes kis zsánerképek kerekednek ki. Szépen ír pl. a Duna-parti piacról, a dunai „kosáruszodáról”, Berkó bácsiról, a három nyelven tudósító dobosról, a Huzsvik teraszán söröző hivatalnokokról, az ódon városháza épületéről, benne a közgyűlési teremmel vagy a városi börtönnel, melyet sárga sujtásos, sötétkék egyenruhás „drabantok” őriztek. Mindez együtt – Kende Tamás szavaival – „kedélyes és bukolikus” helytörténet. Szerzője sem szánta másnak. Nem emlékiratot vagy tudományos várostörténetet írt, hanem önmaga szórakoztatására, vagy inkább vigasztalására visszaemlékezett gyerekkora színtereire. Nem kérhető számon, hogy esetenként óhatatlanul kitekintést tett saját jelenére. Sőt az sem, ha némi önvizsgálattal mérleget készített saját addigi életéről.

Terápia volt Dezsőfi számára az írás, volt mi elől a múltba menekülnie, miután félreállították, és fokozatosan elfogyott körülötte a levegő. Ő maga regénynek nevezte a művét. A kerettörténet valóban kitalált, de az emlékmozaikok nagyon valóságosak. Nem a fantáziáját eresztette el írás közben, hanem a fényképész hitelességére törekvő emlékezetét. Nem véletlen, hogy az első világháború előtti Szentendre történetéről szóló írások oly gyakran idézik illusztrációként Dezsőfi sorait.

„…a kádári konszolidációba minden különösebb konfliktus nélkül épült be” – állapítja meg Kende Tamás. Nem elvtelen megalkuvás volt ez: az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszavú toleráns politizálás és a város vitathatatlan felemelkedését hozó konszolidáció nem volt idegen számára. Viszont ezután sem vállalt közéleti szereplést, csupán a helyi újság számára írt színes kis történeteket a város múltjáról – amint az 1956-os vezető szerepe miatt börtönviselt Huzsvik György is a ’60-as években írta Szentendre irodalmi és szerb hagyományairól szóló cikkeit.

Dezsőfi szolid napi tevékenységéhez tartozott, hogy bejárt a múzeumba beszélgetni – és emlékezni – a többnyire hasonló sorsú, deklasszált idős teremőrökkel,  és 1974-ben kérésemre minden szereplési vagy „karrierépítési” vágytól mentesen magnóra mondta visszaemlékezéseit. Arról beszélt, amit fontosnak és érdekesnek, esetenként szórakoztatónak tartott, nem ment bele kisszerű személyeskedésbe, nem (csak) eszmei, politikai hovatartozásuk alapján ítélte meg az embereket. Hogy nem nevezte meg a nyilas vagy a kommunista diktatúra helyi potentátjait? Egyrészt erről nem vallattam, másrészt nem a ’70-es évek múzeumi visszaemlékezőjének volt a feladata a „nevén nevezés” – ami a mai napig nem oldódott meg országos szinten sem.

 

Itt mindenki ismert mindenkit

 

Kende Tamás Dezsőfi 1919-ről szóló visszaemlékezésében találja meg a szentendreiek toleráns magatartásának az okát:

„…mindenki ismert mindenkit. Az a kommunista annak a nem kommunistának barátja, sógora volt, szóval megértették egymást”.

Közelről ismerve nem feketének vagy fehérnek, jónak vagy gonosznak látták egymást a helybeliek. Akkor is keresték, többnyire meg is találták az észszerű együttműködés lehetőségét, amikor a politika éles szakadékot vágott közéjük.

Dezsőfi Ferenc szóbeli visszaemlékezéseinek a hitelességéhez nem fért kétség, állításait sorra igazolták a többi riportalany visszaemlékezései. Még hitelesebben igazolták azok az értékes dokumentumok (polgármesteri jelentések, újságkivágatok, fotók), melyeket kérésemre átadott a múzeumnak. Szívesen adta át, tudva, hogy egy közgyűjteményben jobb helyen lesznek, mint otthon a fiókban. Hogy kapott értük egy csekély összeget? A múzeumi állomány általában vásárlás útján gyarapodott. A Dezsőfi Ferenctől gyűjtött anyagnak nagy hasznát vették a kutatók, maga Kende Tamás is. (A Kende-tanulmányt közlő Studia Comitatensia 32. kötetének címlapján pl. Dezsőfi Ferenc ’30-as években készült szentendrei látképe szerepel.)

Kende Tamás tanulmánya szerint „a harmincadik felszabadulási évfordulóra kiadott jubileumi város- és kortörténeti kiadványban” (Szentendre 30 éve, 1975) ő lett „az újjáépítési hőstörténet főszereplője”, a kiadvány pedig „a Dezsőfit visszavonhatatlanul rehabilitáló helytörténeti kötet”. E kötet szerzőjeként majd négy évtizedes távlatból is vallom, hogy Dezsőfi Ferencnek elévülhetetlen érdemei voltak a város 1945–48 közti éveinek alakításában, arra pedig büszke vagyok, hogy volt valamelyes szerepem Dezsőfi Ferenc „visszavonhatatlan rehabilitálásában”.

Kende Tamás egy 21. századi véleményt is közöl a Dezsőfit személyesen ismerő egykori népfrontvezetőtől, aki mint „nagy demokratáról” emlékezett róla. Valóban demokrata volt? Vagy a Kende Tamás tanulmánya által sugallt nem éppen pozitív Dezsőfi-kép a reális? A készülő városmonográfiának alapos forráselemzés után erre a kérdésre is tárgyilagos, megnyugtató választ kell adnia.

Dr. Sin Edit

A témával kapcsolatos megjegyzéseket várjuk itt, a blogon: Szólj hozzá! (lásd lejjebb), vagy Facebook-oldalunkon: https://www.facebook.com/pages/PEMETE/112875278893725?ref=hl. A szerkesztő

A bejegyzés trackback címe:

http://pemete.blog.hu/api/trackback/id/tr995418683

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu