A városban már húzzák

A magyarországi szerbek általában hűek voltak a Habsburgokhoz, cserébe azért a sok kedvezményért, amiben a császárok korábban részesítettek őket. Szerbia viszont már 1848-ban autonómiát követelt a birodalmon belül. Az 1848. május 13–15-i, karlócai nemzeti kongresszuson kikiáltották a szerb vajdaságot. Erre a csobánkai szerbek is elküldték képviselőjüket, a szentendrei származású Jakov Ignjatovity személyében. A neves író Szerb rapszódia című regényében kedélyesen emlékezett vissza Csobánkára. 

csobanka-lanyok.jpgSzerb lányok Csobánkán, az 1910-es években. Rozmaring Táncegyüttes

„Kicsiny falu, Szentendrétől egy órányira, a hegyek közt és a hegyen fekszik. Szép, romantikus táj.

Hallottam, hogy a csobánkaiak bolgár eredetűek. S még emlékszem, hogy idegenes hangsúllyal beszéltek, a szó utolsó szótagját megnyomva, de most már ennek semmi nyoma, mert a környékbeli falvak lakóival összeházasodtak, s lassanként ez az idegenes hanghordozás is megszűnt. Azt mondanám, hogy valahonnan Niš környékéről költözködtek ide, vagy másvalahonnan, szerb földről, Ó-Szerbiából. Legalábbis a nevük szerb, mint Veličkov, Vukadin, Janja, ha ugyan ez utóbbi nem bolgár.

Szép emberfajta, emlékszem egy rekrutációra, sorozásra, amikor egyetlen alkalmatlan, untauglich sem akadt köztük, és az assent-komisszió szívesen látott vendégei voltak.

A régi csobánkaiak jóindulatáról és jóhiszeműségéről sokat beszéltek. Így azt is, hogy valamikor réges-régen a csobánkaiaknak nem volt harang a tornyukban. Mikor a templomban istentiszteletet kellett tartani, hogy eltalálják a liturgia megkezdésének idejét, az egyházfi vagy a gondnok fölkaptatott a dombtetőre, ahonnan a szentendrei templomokat látni lehetett, s megvárta, mikor szólalnak meg a szentendrei harangok; ha aztán megszólaltak, s visszhangoztak a hegyek közt, szépen leereszkedett a dombról, s jelentette, hogy »a városban már húzzák«. […]

Azt is rebesgették még a csobánkaiakról, hogy egy körmenet alkalmával, talán Márk napján, valaki, akinek a processzióban nem sikerült zászlóhoz jutnia, megmakacsolta magát, hogy neki igazán kellene valamit hordoznia, mire a lelkész, hogy lecsillapítsa, a templomajtó egyik szárnyára krétával fölrajzolta a Szűzanya képét. Az ájtatos férfiú megragadta a fura szentképet, és a rekkenő hőségben, verejtékben úszva csak vitte, vitte hűségesen az ajtót mindaddig, amíg ereje cserben nem hagyta. Akkor odaszólt a papnak, szabadítsa meg a súlyos tehertől, másként kénytelen lesz az ajtót a földre dobni. Mikor pedig az esperes azt a megjegyzést tette:

– Hogyan vethetné a Szűzanyát a földre? – a boldogtalan azt felelte:

– Muszáj, még ha nem is segít rajtam!

Mire a pap áldásával megszabadult.”

Idézi Sin Edit az Adalékok Csobánka történetéhez az Árpád-kortól 1956-ig című tanulmányában. Megtalálható Szentendrén, a Pest Megyei Könyvtár helytörténeti gyűjteményében.

A bejegyzés trackback címe:

https://pemete.blog.hu/api/trackback/id/tr76665131

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.