Húsvéti locsolkodás, alakoskodás

 „Sej, Galgamácsa eszembe se jutna,

ha a babám lakosa nem volna…”

A szentendrei székhelyű Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár munkatársai Galgamácsán filmet forgattak 1978-ban. Céljuk a kihalóban lévő népszokások felújítása volt. A helytörténet és a néprajz iránt lelkesedő népművelőket az akkori hivatalos kultúrpolitika is támogatta. Itt a teljes kisfilm rövidített változatát mutatjuk be, Raffai Anna kísérő szövegével.

Az európai falukultúra különböző alkalmakhoz fűződő szokásai a századforduló óta igen nagy változáson mentek át. Az egyes tájegységek kulturális életéért felelősséget érző intézmények, illetve a vezetőség – külső segítők bevonásával – megpróbálta feleleveníteni, átrendezni a régebben még spontán létező népszokásokat, melyek lassanként elcsökevényesedtek, eltorzultak, végül talán teljesen kivesztek volna. Azokat a termékenységvarázsló, télűző, téltemető jellegű dramatikus felvonulásokat, amelyeket korábban a népi hitvilág táplált. Megtartották a látványosságokat, a szokások játékosságát, s veszni hagyták azt, ami mögül már amúgy is eltűnőben volt a hittartalom.

Eredetileg, s még harminc-negyven évvel azelőtt is, a locsolkodás a legény-leány élet egyik leghangulatosabb szokása volt. A legények csoportba verődve, már kora hajnalban felkeresték azokat a házakat, ahol férjhez menendő lány volt. A lányok, bár várták a hajnali locsolkodókat, s meg is sértődtek volna, ha nem köszöntenek rájuk, alvást színleltek, hogy a locsolkodóknak még ágyból kelljen kirángatni a csak alsószoknyában és ingvállban megbújókat – hiszen az ünneplőjét mindenki sajnálta.

Az volt a hagyomány, hogy a hajnali harangszótól a nagymisére szólóig a kútról vödörrel ébresztgették a legények a lányokat. Ezért a locsolásért nem járt hímes tojás, de még egy szál virág sem, nemhogy étel-ital, vendéglátás. Annál nagyobb volt a szíves kínálás, terített asztal mellett, amikor a mise után szagos vízzel is megjelentek a legények a lányos háznál! Ekkor került asztalra a szeletelt sonka, kalács, és ekkor adott a megöntözött lány hímes tojást vagy virágot a legénynek. Különösen szépet választott kedvesének-édesének vagy – ahogy népünk mondta – a szeretőjének. A kisebbek ilyenkor jártak köszöntőversükkel a lakóházakhoz, de még az idősebb férfiak is szívesen megöntözték a komámasszonyt, be-betértek a jó szomszédokhoz.

Az észak-magyar településekre egykor olyan jellemző, vasárnap délutáni, énekes leányséták emlékét idéző csoport is végigvonul a főutcán, bár a szokás akkorra már kihalt.

Farsang három napja van,

nem vittél el a táncba!

Ha nem vittél a táncba,

nem öntesz meg húsvétra.

Elmúlt farsang, itt hagyott,

A lányoknak bút hagyott.

De énnékem nem hagyott,

mert én most is víg vagyok!

Elmúlt a tél, jön a nyár,

a kisasszony mivel jár?

Laput szakajt, avval jár,

jaj, be’ kékben-zöldben jár!

Elmúlt a nyár, jön a tél,

a kisasszony mivel él?

Tormát reszel, azzal él,

jaj, be’ keservesen él…

A filmet készítették: Gaján Vilmos rendező-operatőr, Hangai László szerkesztő, Raffai Anna néprajzi szaktanácsadó.

Digitalizálás: Szente István, vágás: Polgár Zsuzsanna (Pest Megyei Könyvtár, Szentendre, 2013).

♣~♣~♣

 MÁRCIUS IDUSA

  „Mi haszna volt kettős a kikelet? Értünk utána kettős, bús telet.”

A Vármegyeház Pesten. Rudolf Alt színezett litográfiája. Országos Széchényi Könyvtár

Az 1848-as forradalom március 15-i kitörésének másnapján a Pest megyei elöljáróság határozatot hozott, hogy az események kordában tartása érdekében a megye településein a felsőbb hivatalos szervek veszik kezükbe az irányítást, illetve a lakosság tájékoztatását. „A’ bal magyarázat elkerülése, álhírek elterjedése és rosszakarat által netalán megkísérlendő félrevezettetések meggátlása tekintetéből” így került sor március 18-án a szentendrei tanács „vegyes ülésére”, melyen jelen volt a főbíró, az öt tanácsnok, „…valamint is az egész városból összehívott, ’s megjelent urak”.

Tanácsülés Szentendrén, 1848. március 18-án

Az ülés a járási főszolgabíró elnöklete alatt zajlott, aki így vezette be mondanivalóját:

„Polgártársaim! Örömmel üdvözölhetem önöket e’ névvel, mert Martzius 15ke óta arra megjogosítva vagyok.”

Ezután ismertette az országgyűlés alsó házának  „…a’ békés útoni átalakulásnak eszközlése tekintetéből” benyújtott felirati javaslatát a közteherviselésről, az úrbéri viszonyok kárpótlással történő megszüntetéséről, a nép és nemesség közti érdekegyesítésről, a törvény előtti egyenlőségről, a népképviseletről, a katonai terhek csökkentéséről, nemzeti kormány alakításáról. A felsőház elfogadta a felirati javaslatot, már csak a király jóváhagyása szükséges – hangsúlyozta a főszolgabíró.

„A’ fejedelemnek alkotmány iránti kegyelete biztos reményt ad, miszerint az elősorolt kérdések törvényesítésével a’ békés átalakulás azonnal létesítve leend – folytatta. – Ez alapos reményből eredett nemzeti örömmel telt Ifjúság, Egyetemi tanulók, kikhez minden rendű és rangú egyének csatlakoztak, a’ békés útoni átalakulás feltételeit tizenkét pontba foglalva Pest Városi Tanácsa elibe adta”. A Tanács, sőt „a’ Fő Mélt. Helytartótanács szintén átlátva a’ kor körülményeit, ’s megértve a’ nemzet kívánatát”, elfogadta a 12 pontot, – vele a sajtószabadság és az országgyűlés Pestre helyezésének kívánalmát.

A főszolgabíró nem említette, hogy – Petőfi Sándor szavaival – „A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott”, ennyit viszont elismert:

„Az alkotmányos élet illyetén nyilatkozata zaj nélkül nem történhetik. Mégis, Pest város közönségének egyetértése kivívta azt, hogy a’ békés átalakulás föltételei nemcsak polgári vérontás, hanem a’ személy és vagyonbeli biztonság legkisebb veszélyeztetése nélkül csöndes és törvényes úton nyerettek meg.”

Hogy a békés átalakulást, mely „az Országgyűléstől és koronás fejedelmünktől biztosan várható”, semmi ne zavarja, a megyei hatóság „…ezen városi elöljáróságot utasítja, ha [...] netalán még lázító egyének is megjelennének, azokat hívassa elő. Őket maga a’ nép előtt a’ dolgok fekvéséről világosítsa fel, és ha azok ezután is rendetlenséget akarni szándékoznának, őket a városból illedelmesen ugyan, de hatályosan távolítsa el, minden esetre pedig a’ népet nyugtassa meg.”

A szentendrei városatyák

A városatyák nem kis diplomáciai érzékkel hozták meg határozatukat, egyszerre adtak hálát Istennek, királynak, megyének, a reformpolitikusoknak, határozottan hitet tettek a békés átalakulás mellett, nem feledkezve meg az igazi, bölcs uralkodói erényekre való célzásról sem:

„Nem lehet szíve mélyéből nem örvendenie minden lakosunknak, a’ jó fejedelmünk egyetértésével eszközlendő békés útoni átalakulásnak, ’s ezért hálás érzetünket először is mondván az Egek Urának, kinek fölöttünk őrködő gondviseléséből, midőn a’ Szabadság kivívása másutt vér ontásával halál áldozatokba került, nálunk békés úton megtörténni engedett. Hála jó Fejedelmünknek, ki arról meggyőződve, miképp a’ Trónok szilárdsága nem a’ Szabadság elnyomásában, hanem fölemelésében alapul, emberiségnek természet adta jogait visszaadni kész. Hála az átalakulás élén álló férfiaknak, kik emberi Szeretetből áthatva emberi jogokat vívtak ki.

Városunk Szabadságérzete Szent Tüzétől lelkesedve mind ezen törvényes úton történteket magáévá tévén, a’ békés útoni haladáshoz áll, a Tanács és Vközség minden egyes tagjának szoros kötelességévé tétetvén, hogy a’ békét és rendet tartsák fönn, a’ Nságos Megye végzését örök emlékül levéltárba tétetvén harsogva kiáltjuk:

»Éljen a’ koronás Fejedelmünk, éljen az alkotmányos Reform, Szabadság, egyenlőség, béke és rend.«”

A március 15-i és március 18-i szentendrei tanácsülés jegyzőkönyvét az Új Szentendrei Hírlap 1998. március 7-i száma részletesen ismerteti

A helyi önkormányzat 1848/49-es politikai jellegű tevékenysége ezzel nagyjából le is zárult. Csupán március 29-én hoztak még egy határozatot arról, hogy a továbbiakban minden helybeli vagyonos polgár számára nyilvánosak lesznek a tanácsülések. E határozat „…mai nap a város több helyein kiszegezés által három nyelven közhírré tétetik”.

A harci eseményekből a városvezetés lehetőség szerint kivonta magát, azonban élelemmel, bakanccsal, a lovak elhelyezésével és takarmányozásával a környéken állomásozó császáriakat segítették.

Dóka Klára: Szentendre története írásos emlékekben. 1981, 104–105., 167. oldal

Honvédek, nemzetőrök a szabadság szolgálatában

A megyei határozat szerint a forradalmi hadsereg számára 308 nemzetőrt kellett kiállítania a városnak, tényleges számukról nem maradt fenn adat. A Pest Megyei Levéltár Haynau-féle iratai 25 szentendrei illetőségű besorozott (tehát nem önkéntes) honvédet tartanak nyilván, közülük Neskó Jenő birtokos nemes főhadnagyi, Kretsarovits Péter jogász őrmesteri rangban szolgált, a többiek (öt kézműves és 18 paraszt) közkatonák voltak. Vallási megoszlásuk: 20 római katolikus és 5 óhitű.

Az 1848-as emlékeket kutató helybeliek kiderítették, hogy Neskó Jenő Komáromnál tette le a fegyvert, tehát Klapka György kapitány megadási feltétele szerint szabadon elvonulhatott. Visszatért szülővárosába, itt is hunyt el 1873-ban, az Opovacska templom temetőjében nyugszik. Schwarzenbrunner János honvédszázadosról is megemlékezik a helyi krónika, aki a forradalom alatt nem volt ugyan még szentendrei lakos, de a szabadságharc után rangjától megfosztva hajóstisztként családjával Szentendrére költözött, itt is halt meg.

Petzelt József honvédtiszt, az 1848-ban alapított Hadi Főtanoda vezetője a világosi fegyverletétel után Szentendrén talált menedékre, itt halt meg 1850 augusztusában, a római katolikus kálváriánál temették el. Emlékét a Kossuth Lajos Katonai Főiskola, majd annak megszűnte óta a Petzelt József Szakképző Középiskola és a helyi önkormányzat kegyelettel ápolja.

Írók, költők Szentendrén. 1990, 158–159. oldal

Petzelt József alezredes emléktáblája Szentendrén. Holdas György műve, 1988. Szoborkereső

Ignjatović Jakov író – szerb származása ellenére – a magyar forradalmárok oldalán aktívan részt vállalt az eseményekben. Csobánka küldötteként részt vett a karlócai kongresszuson, ahol a szerbek Habsburg birodalmon belüli autonómiát és szerb vajdaság létrehozását követelték. A szabadságharc bukása után bujdosnia kellett, majd sikerült menlevelet szereznie, melynek birtokában 1853-ban rövid időre hazaköltözött Szentendrére.

Írók, költők Szentendrén. 1990, 48. oldal

Meglehetősen felemás volt tehát Szentendre város 1848/49-es szerepvállalása. Ugyanilyen ellentmondásos lehetett a városlakók állásfoglalása is.

„Szentendre akkor két párton volt, fele Habsburg, fele Kossuth. A dédapám császárpárti volt, a dédanyám Kossuth-i.” – emlékezett vissza az 1950-es években egy hetven év körüli asszony.

Egy másik idős asszony ugyanekkor így idézte dédnagyanyja szavait: „Mi lesz, ha győz az osztrák? Akkor felakasztanak engem, ha pedig veszít, akkor felakasztják a fiamat.” Ekként hagyományozta a népi emlékezet anyáról leányra 1848/49 legsúlyosabb dilemmáját.

Legendás történetek

A Kossuth-pártiak emlékezetében képzeletszülte, színes, legendás történetek is megmaradtak, melyek inkább tartoznak a néprajz, mintsem a történettudomány körébe:

„A Főtéren volt a Kossuth-oltár. Hordták oda a pénzt Kossuthnak.”

„Úgy hallottam, a dédanyám kis szakajtó aranyat adott.”

„Hat szekérre való arannyal és hat szekérre való ezüsttel indultak innen. Gazdagok voltak a szentendreiek. Aradon még megvolt, ott tűnt el.”

„A 48-as időkben minden szerb, aki Kossuth párti volt, Kossuth ruhát hordott, meg Petőfi ruhát.” Egyik emlékező még a Kossuth-nóta szerb változatát is fel tudta idézni.

„Egyszer Petőfi a püspökmajori öreg fák közt bújt el, hogy Albrecht főherceg ne találjon rája.” „Klapkát, Perczel Mórt bujtatta a dédanyám egy évig itt Szentendrén.”

„A kéményen keresztül táplálták [Perczel Mórt], ott eresztették le az ételt.”

Utóbbi visszaemlékező még a házat – a Bogdányi utca 26. folytatásában lévő épületet – is megnevezte.

Onódi Béláné Deisinger Margit néprajzi gyűjtése. 1952, 1954, 1959; Ferenczy Múzeum Adattára, 115–169., 162–169., 218–269. oldal

A helyi városvezetés az önkényuralom első éveiben igyekezett a győztesek kedvében járni. 1853. március 21-én pl. Lovag Neuwirth alezredes, a helybeli osztrák katonaság parancsnoka megköszönte a városnak az uralkodó felgyógyulása alkalmából az itt állomásozó katonaság részére adott 274 font húst és 12 akó bort. Ugyanezen a napon Albrecht főherceg is köszönetét fejezte ki a katonaság megvendégeléséért.

Szentendre város fontosabb iratainak levéltári gyűjteménye. PML V-302 d

Visszaemlékezések a járás területéről

Miként Szentendrén, úgy a környéken sem voltak katonai események a szabadságharc idején. Néhány adat fennmaradt arról, hogy mely települést hány nemzetőr kiállítására kötelezte a megyei közgyűlés, a ténylegesen bevonultak száma viszont nem ismert. Csobánkának 143, Dunabogdánynak 220, Pilisszentkeresztnek 130, Tótfalunak 190, Pomáznak 107 katonát kellett kiállítania.

A helyi hagyományok néhány esetben név szerint is megőrizték a 48-as honvédek emlékét. Csobánkáról pl. Spiczer József parasztszolga nevét jegyezték fel. Szigetmonostorról nyolc közkatona nevét ismerjük: Papp István, Baranyai Sándor, Mótsai István, Papp György, Kiss Jónás, Kövesdi Dávid, Gál József és Kurián Ignátz. A pilisi járásból Tótfaluból vettek részt a legtöbben a szabadságharcban. Név szerint: Szente Mihály, Marton Mihály, Tót András, Vaczó János, Jakab András, Csereklye János, Veres Mihály, Kobzi István, Varga István, Szente János, Gál János, Trema(?) Pál, Kertész János, Billegi András, K. Tóth István, Sárközi János, Bán József, Valkó János, Petykó János, Gál István, Gregor Antal, Gál János, Otsenár József, Otsenár Márton, Szántó János, Budai András, Czimerer János. Mind a 27-en közrendűek voltak, polgári foglalkozás tekintetében 1 csizmadia, 1 paraszt, 9 zsellér, 15 szolga, 1 gazdafi.

A zömében szerb és német lakosú Pomáz községben Fáy Ignácz birtokos a Pest megyei választmány 1848. május 31-i gyűlésén 4000 akó bort ajánlott fel a honvédek számára, azzal a feltétellel, hogy az „helyben vétessék át”.

Tóth Ferenc: Pomáz történetének forrásai. 1. kötet, 65–66. oldal

1849. április 10-én a váci csatában a tótfalui legények lefegyvereztek két kozák katonát, amiért retorzióként a falunak hadisarcot kellett fizetnie: 1000 darab kenyeret és 3000 akó bort.

A község az események idején olyan pecsétet használt, melynek  körirata:

A szabadság első évében 1848  * Tótfalu *

A szabadságharc leverésével le kellett mondaniuk a pecsétről annak felirata miatt, de a pecsétkép továbbra is szinte változatlan maradt.

 Forradalmi események Pócsmegyeren

Értékes leírás maradt fenn a forradalom pócsmegyeri eseményeiről. Kontra János református lelkész jegyezte fel az egyháztanácsi jegyzőkönyvbe:

„1848. június 4k napja. Hogy az 1848-k évi forradalmi időből valami emlékezet ezen jegyző könyvben is legyen a késő maradék számára, (melly év tavaszi s nyári hónapjai, vasárnap délutáni óráin az isteni tisztelet után, letevén a bibliát, papi öltönyömet ’s palástomat, ’s ezek helyett nemzetőri vászon ruhát öltvén magamra, kardot kötvén oldalamra, a’ tulsó félen összesereglett nemzetőrtársaimmal fegyver gyakorlásban foglalatoskodánk) nem lesz talán felesleges ide igtatni, milly buzgóságot tanusítottak szívem örömére hallgatóim a’ szenvedő és szükségben levő haza iránt, midőn annak részire adakozás végett felszólítatván általam, többen voltak, kik 5, 10, 12 ft-ot adakoztak, kiknek neveiket azonban szerénységből elhallgatom; az összes adakozás 152 vft-ra ment, mely az illető helyre küldetett.”

Kontra János a következő évben így folytatta a jegyzőkönyvet:

„Ugyan ezen buzgóságukat, ’s értök vérző testvéreik, ’s honfitársaik iránti meleg részvétüket tanusítja hallgatóimnak azon tettük, miszerint az 1849k évi Május hóban történt Buda-vár bevétele alkalmával megsebesült honvédek számára szükséges ágynemű, fehérruha, tépet és sebkötőtékbeli adakozásra szólitatván fel általam, e’ célra gyűlt: egy madracz, egy dunyha, 32 töltött vánkus, egy derékalj, 82 ing, 83 lábravaló, 42 lepedő, fél mázsánál több rongy kötőtéknek és 40 fontnyi tépet. Mellyet a vár bevétele után következő napon ladikon Pestre vivén, a’ kórházra ügyelő őrnagy kezéhez szolgáltattam, ki forró szavakban nyilvánitá az által vett holmikért a szenvedők nevében köszönetét.”

Vachott Sándor Pomázon

A szabadságharc bukása után, az önkényuralom legnehezebb hónapjaiban Teleki József gróf tűnt ki önzetlen segítőkészségével. Az üldözött Vachott Sándor költőt – aki 1845 szeptemberében testvérével és Petőfivel kirándult a Kőhegyre – sziráki kastélyában bujtatta, majd Arday Károly jószágigazgató lakásába menekítette, Pomázra.

Az „iszonyúan magas Kőhegy”, amiről Petőfi is megemlékezik útinaplójában. Petőfi Túrakör

Vachott Sándor 1849 ősze és 1850 januárja között 12 verset írt Pomázon, ezek többségében a szabadságharc bukását siratja, s „E véráztatta néma hon” sorsán kesereg. 1849. december 31-én Pomázon írta óévbúcsúzató versét, melyben áttekintette a tavaszi hadjárat győztes csatáitól a bukás és megtorlás rettenetéig „ezer színt játszó” esztendőt, majd megvonta az azóta sokszor idézett tanulságot:

Mi haszna volt kettős a kikelet?

Értünk utána kettős, bús telet.

Vachott Sándor felesége még férje sziráki tartózkodása alatt Pomázra menekült. Így emlékezett vissza az ott töltött hónapokra:

„Valóságos lázbeteg valék, midőn aznap estve a gróf Teleki család jószágigazgatója kíséretében megérkezénk anyámmal és nővéremmel Pomázra, hol mindaddig időzni szándékozánk Arday Károly védelme alatt, míg férjem felől híreket vehetünk. […] Nagy szerencse volt reánk nézve, hogy a Teleki grófok jószágigazgatója, Arday Károly, férjem ifjúkori meghitt barátja volt.[…]

Addig jártam-keltem az öreg Heinrich kapitányhoz, míg végre kieszközlé október közepe táján, hogy Sándorom […] Pomázra vonulhasson s ott időzzék mindaddig, míg sorsa felett határozva lesz. De meghagyaték, hogy készen legyen minden pillanatban a hadi törvényszék netáni hívására azonnal megjelenni.

A vértől csepegő bárdot nyakunkon éreztük ugyan ily engedély mellett, mégis, midőn Pomázon megérkezénk, hol Arday Károly oly szívélyes barátsággal fogadott, nemcsak enyhülés, de béke szállta meg kebleinket. Arday boldog volt, hogy férjem egykori barátságát viszonozhatta, s mi házában valóban oly otthoniasan érezénk magunkat, a mint csak az akkori szomorú viszonyok engedék.

E siralmas télen találkozánk Pomázon gróf Teleki Józseffel is, ki hazafias örömét fejezte ki a felett, hogy birtokain számos magyar író talált a nehéz időkben menhelyet, […] s arra figyelmezteté Sándoromat, hogy mindaddig, míg teljes biztosan nem teheti, ne mozduljon sem ő, sem családja Pomázról.

Vachott Sándor költő. OSZK

E nagylelkű marasztalás még otthoniasabbá tette helyzetünket Pomázon, – s midőn kikelet felé Sándorom végre teljesen felmenteték, valóságosan megáldottuk a hajlékot, sőt még a helységet is, hol a nehéz telet elég szerencsével éltük át.”

Vachott Sándorné Csapó Mária: Rajzok a múltból. 1889, 2. kötet, 130–131., 144–145. oldal

♣~♣~♣

FARSANG

  „nyomorúság közepette egy kis vígság jó...”

Február hagyományosan a farsangi mulatságok hava. Néhány szemelvény egykori szentendrei táncmulatságokról, vigasságokról a Városképek 2005/2. számából

Ignjatovic Jakovnak, a városunkban született neves írónak Szerb rapszódia című regényében a következő leírás olvasható a 18-19. századi szentendrei szerbek szórakozásairól, báli rendezvényeiről:

„Ebben a hajdan gazdag, Buda és Pest szomszédságában fekvő kisvárosban nóbel-bálokat, piknikeket és purger-bálokat rendeztek.

A nóbel-bálok közönsége az úgynevezett honoráciorokból toborzódott. Ide tartoztak az ügyvédek és hivatalnokok, néhány nemes, megyei urak, kereskedők; a többség az utóbbiakból állt. Kézművesnek, kiskereskedőnek, szatócsnak persze itt nem volt helye; ha kivételesen egy-egy iparos ember el is jött ide, annak már erősen tehetősnek, zsírosnak kellett lennie. A bálrendezők többnyire ügyvédek voltak. Parkettás szála akkoriban nem volt, hanem a padlót viasszal kivikszolták. Ilyen helyeken kis szobák is álltak rendelkezésre, ahol a táncosok cipőtalpukat széthintett krétaporba mártogatták, hogy tánc közben el ne csússzanak.

A purger-bál volt a legvidámabb, mert itt semmiféle etikett nem volt, csak valamilyen sajátos udvariasság. Kézművesek és kiskereskedők, a szatócsok és a bótosok adták a közönség nagyobb részét. A gazda nem nagyon készülődött a bálba, a mesterné valamivel jobban, a lányuk vagy lányaik természetesen a leginkább.

Mielőtt elindulnának, a majsztorné sonkát, ezt-azt tesz az asztalra; a mester vacsorázik, az asszony is csipeget valamit, ha nem túlságosan finomkodó, a lányok már ritkábban. A mester nem azért vacsorázik, hogy később a bálon – takarékosságból – ne egyék. Nem, a mester ha bálba megy, azért megy oda, hogy költsön; tudja ő, hogy a bál fényűzés, s valóban többet is költ, mint holmi hivatalnokocskák. A mester csak vacsora után lát neki az öltözködésnek, a felesége rendszerint masnira köti a nyakkendőjét, mint mikor ünnepségre szokott menni. A pipának, a kostöknek nem volt szabad hiányoznia.

1., 3. munkácsi pipa, 2. deák pipa, 4. kávéházi pipa, 5–6. vékony pipa, 7. egész rezű pipa, 8. méhész pipa (Debrecen, századforduló). Magyar Néprajzi Lexikon

A lányuk már vacsora előtt felöltözködött, de nem vacsorázik. Ő tudja legjobban, miért nem: hogy föl ne fúvódjék, s hogy esetleg foghagyma szaga ne legyen.

A bálon legelőször valamilyen német táncot járnak. Valamiféle dreischritt-et szépen, lassikán. Emlékszem, hogy galoppfélét is táncoltak, ezt kalupnak mondták: a férfi és a nő kézen fogta egymást keresztbe, jobb kézzel a balt, ballal a jobbot, aztán gyorsan pattogó muzsikára oldalt csúszkáltak, kergetőztek. Ehhez jócskán kellett gyakorlat, hogy föl ne botoljanak. Mert ez is előfordult, elég gyakran, általános vidámság és kacagás közepette, különösen éjfél után, ha a vígabb legények egy kissé már becsíptek. Jártak egy lese nevű táncot is, ez voltaképpen kóló, csak éppen hol jobbra, hol balra lejtették. Járták a kettőst is, páronként, aztán az igazi kólót. Vacsora után a tajc-ot keverték a kalup-pal. A schnell-polka csak később jött divatba.

Szerb tánc, kóló egy 1921-es keltezésű, belgrádi kiadású képeslapon. Galéria Savaria

A vacsora bőséges volt, nem sokat ettek, de eleget. A kötelező malacsült meg a fánk, a krofli nem hiányozhatott. A nyúl már ritkább volt. A boldogtalan nyúl a vaskos szerb tréfák elől sem tudott menekülni. Híre terjedt, hogy ezen vagy azon a nóbel-bálon nyúl helyett macskát sütöttek. Ezzel szemben másutt azt rebesgették, hogy a báli malac macskaemlőn nevelődött. Önmagukban ártatlan tréfák, a közvéleményt azonban erősen fölháborították.

Vacsora után dalolásra került sor, s legvégül a kisvánkos következett, ami nélkül tisztességes purger-bált meg sem tarthattak. Ez volt a purger-kacérkodás teteje, ilyenkor a segéd megcsókolhatta mestere lányát és másokat, egyik mester a másik mesternét, a mesterné viszont a mestert és így tovább. A segéd azonban nem merészkedett arra, hogy a mesternét megcsókolja, ha ez megtörtént volna, a segéd, a mester meg a mesterné is elveszti a reputációját. Így ment ez kivilágos-kivirradtig, aztán dalolva mindenki szépen hazatért.”

A 20. század elejére az egykor zártkörű szerb táncmulatságok egyre nyitottabbá váltak, más nemzetiségűek is helyet kaptak benne. Ha nem is mindig konfliktusmentesen, de megkezdődött a különböző nációk békés együttműködése, együtt-szórakozása. Igaz, még ritka volt az a nemzetiségi villongástól mentes mulatság, amelyről a Szentendre 1912. január 21-i száma tudósított:

„A Jávor egylet estélyt tartott, melyre vendégül néhány nem szerbet is meghívott. […] A magyar legények vígan járták a szerbekkel a kólót, és lelkesen táncolták a szerb leányok, menyecskék a csárdást. Szép est volt, kezdete annak a társadalmi összeforrasztó munkának, mely most városunkban megindult és amelyet ebben az irányban folytatni kell mindenkinek, ki az egyetértő és közös munkában látja a város jövőjének legbiztosabb zálogát.”

Magyar népviselet kétnyelvű képes levelezőlapon. Néprajzi Múzeum

A Ferenczy Múzeum gyűjteményében két 1914-ből – az utolsó békeévből – származó báli, illetve farsangi emlék található. Egyik egy fehér selyem borítású, arany betűs táncrend, amely egyenesen Bécsből érkezett Schartner Kató részére, és amelyre a szentendrei Garniosons-Kränzcher bálján játszott polonise, polka-mazur, kóló és valcer számaihoz iratkozhattak fel a gavallérok.

A másik emlék a szentendrei iparosok mulatságára szóló meghívó:

„1914. február 24-én a Pósch Károly-féle italmegfigyelő osztály hivatalos helyiségeiben az al- és főbolondok éjjeli tárgyalására feltétlenül megjelenjen. Meg nem jelenés esetén zenekarhatalommal elővezettetik.

A nyomorúság közepette

Egy kis vígság jó.

Ha nincs csirke, jó a krumpli,

Búsuljon a ló!

 

Így csinálnak, így járatnak

Velünk bolondot,

De adóban elviszik az

Utolsó gombot.

Fel a bolond bálra, kinek

Van még jó gombja,

Adót rajtunk behajtani

Bécsnek lesz gondja.”

Néhány báli tudósítás a két világháború között:

„A múlt évben bejelentett és vigalmi adó alá eső táncmulatságok száma 25. […] A befolyt vigalmi összeg 1927. évben 328 pengő 47 fillér.”

Az 1928. április 11-i képviselőtestületi ülés jegyzőkönyve

A HÉV szentendrei vonalának személyzete „…február 6-án 8 órai kezdettel a Huzsvik-féle vendéglő helyiségeiben a Kormányzóné nyomorenyhítő akciója javára valamint a szegény sorsú vasutas gyermekek felruházására táncmulatságot rendez.”

Magyar Élet, 1934. február

„A Szentendrei Legényegylet tradicionális jelmezes-álarcos bálját január 23-án tartották meg a Legényegylet székházában. Zsúfolt termekben kezdődött meg az ötletes jelmezekben lévők felvonulása a megjelent előkelőségek előtt, akik élén Németh László kamarás-esperest láttuk.”

Pilishegyvidék-Budakörnyék, 1937. január 30.

Az esztergomi katolikus legényegylet farsangi plakátja 1928-ból. Axio Art

♣~♣~♣

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.