Szőnyi István ismeretlen ifjúkori képei egy múlt század eleji, szentendrei emlékkönyvben ~

Az emberiség kétségkívül egyik legkedvesebb, s egyszersmind legfölöslegesebb időtöltése, mondhatni örök, nagy hibája a „Mi lett volna, ha…?”, „Biztos másképp lett volna, ha…” típusú gondolat- és szójáték. Bizonyíthatóan a legfölöslegesebb, hiszen az ügy kimenetelét tekintve biztos a kudarc, tárgyaljunk bár ötezer éve, két hónapja, vagy talán tegnapelőtt történt eseményt ily módon. No, de az emberiség nagy hibái éppen attól nagyok és népszerűek, hogy szinte mindenki beléjük esik! Így jártam magam is Szőnyi István Fő téri kiállításának megnyitóján.

Azon gondolkodtam, mi lett volna, ha Szőnyi és Pannika… Akkor most talán nem a zebegényi, hanem a szentendrei művészről szólna a megnyitóbeszéd! Elmesélek egy történetet a családi krónikából, hogy megértsék, minek is kellett volna történnie a valóság helyett ehhez.

Férjem leendő dédanyja, Margittay Ida Ugocsa vármegyéből a 19. század derekán jócskán túl férjhez ment Hertl István úrhoz, a pesti klinikák főgondnokához (ma, a feladatokat tekintve úgy mondhatnánk, gazdasági igazgatójához). Jól jövedelmező, tisztes megélhetést biztosító állás volt ez, de Pesten kellett lakni. Ettől pedig Ida asszony nagyon szenvedett, a fővárost zsúfoltnak, zajosnak, piszkosnak találta (már akkor…) Olyan helyen szeretett volna élni, mint otthon, Ugocsában, ahol hegy, erdő, szőlő, folyó és síkság együtt van. Mindenki kinevette, hogy ilyen hely a világon nincs, kivéve a család szívélyes barátját, Luppa Péter görög kereskedőt, akiről azt őrzi a családi emlékezet, hogy hétköznap is díszmagyarban járt, akkora magyar lélek volt. Luppa Péter hírét vette, hogy a csődbement szentendrei szanatórium tulajdonosa eladja szentendrei birtokát, ott pedig minden úgy van, ahogy Ida asszony kívánja!

Meg is vették a Daru piac felső részétől a mai 11-es útig terjedő kaszálót és a Barackos úttól a patakig lefutó szép, pismányi telket. A Hertl család erre az utóbbira építtette villáját és a város első teniszpályáját. A gyönyörűen parkosított, sok-sok havasszépével és más, különleges növénnyel beültetett birtokon nagy társadalmi élet zajlott, sok rokon, ismerős és – lévén a családnak három szép leánya, Marenka, férjem későbbi nagyanyja, Emmi és Pannika –, számos udvarló fordult meg.

Itt, a pismányi hegyoldalban nagy gyümölcsösük és méhesük is volt, a méhek pedig egy kisebb, csinos kőházban teleltek, egészen addig, míg egyik nyáron a méhrajok hazafelé szállva a szigeti akácosokból, viharba kerültek és mind a Dunába vesztek. Akkor a méhesből vendégház lett, ahol rokonok és ismerősök nyaralhattak. Így, családi ismeretség, Kiss István postatakarékpénztári főtanácsos, férjem későbbi nagyapja és az ő öccse, Kiss Ödön festőnövendék révén került a társaságba – és a pismányi nyaralóba – Szőnyi István is, 16-17 évesen. A reménybeli művészek festeni tanították a Hertl lányokat, és maguk is festettek-rajzoltak, többek között, a kor divatjának megfelelően, a lányok emlékkönyvébe. Szőnyi István elsősorban a legfiatalabbikéba, a 14-15 éves Pannikáéba, akivel nagy, lobogó, ifjúi szerelemben voltak. Pannika, tűzről pattant nővéreivel ellentétben finom, ábrándos, szelíd lélek volt. Hozzágondolva ehhez a kor szigorú úri erkölcseit, törhetjük a fejünket, mi lehetett az a vétség, amiért Szőnyinek több ízben „engesztelésül” kellett festenie a leány emlékkönyvébe.

Ez az emlékkönyv – nagy szerencsénkre – épségben megmaradt. Az egyik, 1911-ben festett, „Engesztelésül Pannikának” feliratú kép mellé Szőnyi beírta az ismert Petőfi-verset is:

Szabadság, szerelem,
e kettő kell nekem,
Szerelmemért feláldozom
Az életet,
Szabadságért feláldozom
Szerelmemet.

A családi emlékezet megőrizte a Hertl Pannika és Szőnyi István szerelméről szóló történetet és az ifjú festő képeit tartalmazó könyvecskét, de azt már nem tudjuk, miért váltak el útjaik. Pedig biztos másképp lett volna minden…Szőnyi nagy festő lett, életútja közismert. Pannika sorsa – emberi ésszel – szomorú, bár kissé regényes fordulatot vett. Igaz, hogy költői lélek, de jó eszű lány is volt, az Olasz-Magyar Bankban dolgozott, a kor szokása és a család tervei szerint férjhezmeneteléig. Reggelente a tisztviselőhajóval ment munkába, de egy napon késve indult. Az akkori kedélyes állapotokra jellemző, hogy a hajó nem futott ki a kikötőből, amíg valaki hiányzott a törzsutasok közül. Pannika látta, hogy a hajó vár rá, és szaladt, ahogy csak bírt. Szörnyen kimelegedve ért a fedélzetre, és elfogadta a hideg innivalót, amivel valaki megkínálta. Tüdőgyulladást kapott, amiből azután nem gyógyult fel többé: 1917-ben elhunyt, a szamárhegyi temetőben nyugszik.

A szép és vidám évek után nehéz idők következtek a családra. A nagy gyász mellett, a békekölcsön következményeként a birtok nagy részétől is meg kellett válni, ekkor parcellázták a mai Hold utca, Stéger köz környékét.

Quod erat demonstrandum, bebizonyosodott hát ismét, hogy nincs mi lett volna, ha…! Talán egyszer közkinccsé lesznek valamilyen módon Szőnyi István ismeretlen, ifjúkori képei egy szentendrei úrilány múlt század eleji emlékkönyvéből. Addig is, a Fő téren járva, nézzék meg a zebegényi festő gyönyörűséges képeit!

Lindner Monika

Az írás a Szőnyi István – A Dunakanyar festője című kiállítás (Szentendrei Képtár) alkalmából készült, 2010-ben

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.