Szőnyi István ismeretlen ifjúkori képei egy múlt század eleji, szentendrei emlékkönyvben ~

Az emberiség kétségkívül egyik legkedvesebb, s egyszersmind legfölöslegesebb időtöltése, mondhatni örök, nagy hibája a „Mi lett volna, ha…?”, „Biztos másképp lett volna, ha…” típusú gondolat- és szójáték. Bizonyíthatóan a legfölöslegesebb, hiszen az ügy kimenetelét tekintve biztos a kudarc, tárgyaljunk bár ötezer éve, két hónapja, vagy talán tegnapelőtt történt eseményt ily módon. No, de az emberiség nagy hibái éppen attól nagyok és népszerűek, hogy szinte mindenki beléjük esik! Így jártam magam is Szőnyi István Fő téri kiállításának megnyitóján.

Azon gondolkodtam, mi lett volna, ha Szőnyi és Pannika… Akkor most talán nem a zebegényi, hanem a szentendrei művészről szólna a megnyitóbeszéd! Elmesélek egy történetet a családi krónikából, hogy megértsék, minek is kellett volna történnie a valóság helyett ehhez.

Férjem leendő dédanyja, Margittay Ida Ugocsa vármegyéből a 19. század derekán jócskán túl férjhez ment Hertl István úrhoz, a pesti klinikák főgondnokához (ma, a feladatokat tekintve úgy mondhatnánk, gazdasági igazgatójához). Jól jövedelmező, tisztes megélhetést biztosító állás volt ez, de Pesten kellett lakni. Ettől pedig Ida asszony nagyon szenvedett, a fővárost zsúfoltnak, zajosnak, piszkosnak találta (már akkor…) Olyan helyen szeretett volna élni, mint otthon, Ugocsában, ahol hegy, erdő, szőlő, folyó és síkság együtt van. Mindenki kinevette, hogy ilyen hely a világon nincs, kivéve a család szívélyes barátját, Luppa Péter görög kereskedőt, akiről azt őrzi a családi emlékezet, hogy hétköznap is díszmagyarban járt, akkora magyar lélek volt. Luppa Péter hírét vette, hogy a csődbement szentendrei szanatórium tulajdonosa eladja szentendrei birtokát, ott pedig minden úgy van, ahogy Ida asszony kívánja!

Meg is vették a Daru piac felső részétől a mai 11-es útig terjedő kaszálót és a Barackos úttól a patakig lefutó szép, pismányi telket. A Hertl család erre az utóbbira építtette villáját és a város első teniszpályáját. A gyönyörűen parkosított, sok-sok havasszépével és más, különleges növénnyel beültetett birtokon nagy társadalmi élet zajlott, sok rokon, ismerős és – lévén a családnak három szép leánya, Marenka, férjem későbbi nagyanyja, Emmi és Pannika –, számos udvarló fordult meg.

Itt, a pismányi hegyoldalban nagy gyümölcsösük és méhesük is volt, a méhek pedig egy kisebb, csinos kőházban teleltek, egészen addig, míg egyik nyáron a méhrajok hazafelé szállva a szigeti akácosokból, viharba kerültek és mind a Dunába vesztek. Akkor a méhesből vendégház lett, ahol rokonok és ismerősök nyaralhattak. Így, családi ismeretség, Kiss István postatakarékpénztári főtanácsos, férjem későbbi nagyapja és az ő öccse, Kiss Ödön festőnövendék révén került a társaságba – és a pismányi nyaralóba – Szőnyi István is, 16-17 évesen. A reménybeli művészek festeni tanították a Hertl lányokat, és maguk is festettek-rajzoltak, többek között, a kor divatjának megfelelően, a lányok emlékkönyvébe. Szőnyi István elsősorban a legfiatalabbikéba, a 14-15 éves Pannikáéba, akivel nagy, lobogó, ifjúi szerelemben voltak. Pannika, tűzről pattant nővéreivel ellentétben finom, ábrándos, szelíd lélek volt. Hozzágondolva ehhez a kor szigorú úri erkölcseit, törhetjük a fejünket, mi lehetett az a vétség, amiért Szőnyinek több ízben „engesztelésül” kellett festenie a leány emlékkönyvébe.

Ez az emlékkönyv – nagy szerencsénkre – épségben megmaradt. Az egyik, 1911-ben festett, „Engesztelésül Pannikának” feliratú kép mellé Szőnyi beírta az ismert Petőfi-verset is:

Szabadság, szerelem,
e kettő kell nekem,
Szerelmemért feláldozom
Az életet,
Szabadságért feláldozom
Szerelmemet.

A családi emlékezet megőrizte a Hertl Pannika és Szőnyi István szerelméről szóló történetet és az ifjú festő képeit tartalmazó könyvecskét, de azt már nem tudjuk, miért váltak el útjaik. Pedig biztos másképp lett volna minden…Szőnyi nagy festő lett, életútja közismert. Pannika sorsa – emberi ésszel – szomorú, bár kissé regényes fordulatot vett. Igaz, hogy költői lélek, de jó eszű lány is volt, az Olasz-Magyar Bankban dolgozott, a kor szokása és a család tervei szerint férjhezmeneteléig. Reggelente a tisztviselőhajóval ment munkába, de egy napon késve indult. Az akkori kedélyes állapotokra jellemző, hogy a hajó nem futott ki a kikötőből, amíg valaki hiányzott a törzsutasok közül. Pannika látta, hogy a hajó vár rá, és szaladt, ahogy csak bírt. Szörnyen kimelegedve ért a fedélzetre, és elfogadta a hideg innivalót, amivel valaki megkínálta. Tüdőgyulladást kapott, amiből azután nem gyógyult fel többé: 1917-ben elhunyt, a szamárhegyi temetőben nyugszik.

A szép és vidám évek után nehéz idők következtek a családra. A nagy gyász mellett, a békekölcsön következményeként a birtok nagy részétől is meg kellett válni, ekkor parcellázták a mai Hold utca, Stéger köz környékét.

Quod erat demonstrandum, bebizonyosodott hát ismét, hogy nincs mi lett volna, ha…! Talán egyszer közkinccsé lesznek valamilyen módon Szőnyi István ismeretlen, ifjúkori képei egy szentendrei úrilány múlt század eleji emlékkönyvéből. Addig is, a Fő téren járva, nézzék meg a zebegényi festő gyönyörűséges képeit!

Lindner Monika

Az írás a Szőnyi István – A Dunakanyar festője című kiállítás (Szentendrei Képtár) alkalmából készült, 2010-ben

Részlet a korabeli Híradóból

Hunka Béla szenvedéstörténete

~ Húsvét van. A negyvenöt évvel ezelőtt, 1978. április 1-jén elhunyt Hunka Béla szenvedéstörténetét vázolom fel. Nem „istenkáromlás” ez, ellenkezőleg: az élet és a tisztesség igenlése, örömhíre.

Hunka Béla (Maglód, 1906–1978, Budapest) és felesége Grezsák Erzsébet (Maglód, 1909–1997, Verőce)

„A Gyömrői járásban 1945 februárjától április végéig elszabadult a törvénytelenség és a terror”

– írja Palasik Mária történész a Félelembe zárt múlt – Politikai gyilkosságok Gyömrőn és környékén 1945-ben című könyvében. A járás falvaiból különböző ürügyekkel elhurcoltak, tőrbe csaltak és meggyilkoltak számos köztiszteletben álló személyt: járásbírót, főjegyzőt, jegyzőt, papot, postamestert, földbirtokost, irodatisztet. A több mint húsz áldozat pontos száma ismeretlen. A felelősségre vonás elmaradt, a tettesek azóta elhunytak. Az áldozatok jogi rehabilitációja szintén elmaradt. A félelem, az áldozatok családjába ivódott hallgatás komor üressége vajon elmúlt-e?

Maglódon a Polgári Kör állította fel tizenkilenc évvel ezelőtt Beréti István négy kopjafáját: négy rendíthetetlen felkiáltójelet a patakparton. Igaz, Bellus János (1905–1945) járásbíró, Diószeghy István (1896–1945) főjegyző, Juhász Sándor (?–1945) irodatiszt és Zambelly Béla (1908–1945) közigazgatási jegyző, a négy maglódi mártír neve a kommunizmus áldozatainak idei emléknapján nem hangzott el, de a kopjafák konok következetességgel megvárják a huszadik évfordulót is.

Hunka Béla úgy élte túl a gyömrői igazolási eljárást, hogy nem hallgatott igazoltatóira, és elengedése után nem az általuk tanácsolt legrövidebb utat választotta a földeken keresztül. Akiket ugyanis nem vallatás, kínzás közben gyilkoltak meg a gyömrői Főszolgabírói Hivatal pincéjében (mint Juhász Sándort), azokat hazafelé érte utol a kegyetlen halál (Bellus János holtteste elő sem került, valószínűleg a vasúti sínek melletti töltés mentén, hazafelé lőtték agyon; Diószeghy is ellenőrizhetetlen körülmények között tűnt el, Zambellyt viszont más áldozatokkal a Gomba felé vezető földút melletti erdőszélre kísérték, és ott lőtték főbe április 19-én).

A maglódi evangélikus templom (a korabeli képeslap bal alsó részén) az 1930-as évek végén. Hunka Béla 1926-tól szolgált presbiterként az egyházközségben a könyvelést ellátva

A Maglódon 1906. május 6-án, kilencgyermekes, szegény, „munkás-paraszt”, vallásos családba született Hunka Béla a saját erejéből, a testvérek közül egyedül tanult tovább. Bűne a „jobboldali németbarátság” volt, ami abból következett, hogy a német érdekeltségű Anker Biztosító Rt. alkalmazta könyvelőként 1940-től. Mit sem számított, hogy tagja volt 1926-tól a Szociáldemokrata Párt maglódi szervezetének (a párt vezetői, Hajdú Márton és Vaskó János később hiába fáradoztak kiszabadításán). A párt könyvelését éppúgy lelkesen ellátta, mint az evangélikus egyházközségét, ahol ugyanez évben már presbiter. 1920-tól sportolt a Vasasban és a Maglódi Torna Egyletben: lánya szerint szinte verhetetlen volt sakkban, nagyon jól teniszezett és kiváló kapus volt. „A maglódi futballcsapathoz élete végéig hű maradt. Idősebb korában a csapat elnökségének tagja, annak pénzügyi számviteli munkáját végzi.” Állandó szereplője a helyi színtársulatnak is.

Maglód kiürítését követően 1945. január 23-án tért haza, kétnapi gyaloglás után. Házukat lebombázták, kifosztották. Március 19-én vitték el Gyömrőre, ahol Schwarzstein Tibor már 1944. december 10. körül kihirdette a november 15-én bevonult oroszok árnyékában a proletárdiktatúrát. (Maga Steinmetz Miklós ítélte a gyömrőiek ténykedését túl baloldalinak.) Hunkát április 6-ig tartják fogva, de nem sikerül a koholt vádakat (állítólagos nyilaspártiságát) bizonyítani. Fél a javasolt úton hazamenni, kerülővel másnapra érkezik csak meg. Április 7-én azonban újra letartóztatják, Gyömrőről Kistarcsára hurcolják. Internálótáborba kerül, aknát szed, téglát hord, bunkert temet.

Tizenöt hónapi internálás után 1946. augusztus 17-én szabadul, de rendőri felügyelet alatt marad. December 7-én a maglódi igazoló bizottság javaslata nyomán a Belügyminisztérium 1947. június 4-én a rendőrhatósági felügyeletet megszünteti, november 5-én pedig a Budapesti Népbíróság Hunka Bélát „megfeddi, és kötelezi 13,40 fillér eljárási költség megfizetésére”, mivel „terhére csak egész kis méretű németbarát magatartást állapított meg”, de „ennek sem adott nagyobb körben kifejezést”.

A Főszolgabírói Hivatal Gyömrőn. Pincéjében kínozták, vallatták 1945 tavaszán a rémtettek áldozatait. A gyömrői Krupka Jakab főszolgabíró volt a gyilkosságsorozat emblematikus figurája, míg a maglódi áldozatoknál (Bellusnál, Zambellynél és Hunkánál is) Gattyán József, a helyi „hetes tanács” tagja, a péteri rendőrség parancsnoka, későbbi járási kapitány, Zambellyék szomszédjának neve került elő

Hunka Béla ügyét két és fél évig fektették a hatóságok. Közben megkínozták, internálták, hamis tanúvallomást tettek ellene. 1955-ben és 57-ben is beperelték, kilenc hónapot töltött előzetes letartóztatásban. Koncepciós perben elítélték, végül mégis felmentették.

„Hunka Béla egészsége a folytonos meghurcoltatások folytán évről évre fokozatosan romlik. A verések okozta és a kezeletlen sérülésekből keletkezett daganat (…) a megsérült deréktáji gerincből áthatolt a hasnyálmirigybe, a gyomorba. Elrákosodott. Időközben egy infarktust is átélt. Nagyon hosszú szenvedés után, 1978-ban hunyt el”

– írta leánya, dr. Komarikné Hunka Noémi az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának átadott dokumentumgyűjteményben, 2003-ban.

1945-ben húsvét április 1-jére és 2-ára esett. Hunka Béla 1978. április 1-jén hunyt el. Negyvenöt évvel a halála után, húsvétkor illő megemlékezni a gyömrői rémtettek maglódi túlélőjéről, a kultúraszerető sportemberről, a kiváló könyvelőről, az áldozat- és segítőkész evangélikus presbiterről.

Forrás:

Hunka Béla, a gyömrői rémtettek túlélője – 1945 – kínszenvedéseinek története az internálás alatt (2003, összeállította: dr. Komarikné Hunka Noémi)

Eredeti megjelenés: Varga Zoltán, Maglód

~ Minden tárgyból eminens volt ~ 

Petőfi iskolája Aszódon, ma Petőfi Múzeum (fotó: 1960-as évek)

1835 szeptemberében Petrovics István elvitte fiát Aszódra, hogy tanulmányait ott folytassa. Költőnk ekkor mindössze 12 éves, de már számos iskolában megfordult. Előzőleg Sárszentlőrincen, az ottani evangélikus algimnáziumban tanult, előtte pedig a pesti evangélikusoknál (a mai Deák téri általános iskola) és a pesti piaristáknál. A Pesten töltött évek alatt rossz volt a bizonyítványa, volt olyan év, hogy majdnem megbukott.

Nem csupán fiuk gyenge osztályzatai miatt voltak a szülők elkeseredve, hanem azért is, mert már ekkor többször hírül vették, hogy a gyerek „a színházak körül ólálkodott”. Ezért keresztapja, Martiny Károly rábeszélésére Petrovics István beíratta Sándor fiát az aszódi Schola Latinába (latin iskola).

Petőfi Sándor (akkor még Petrovics) szárnyakat kapott az új iskolában, amely a jelenlegi Petőfi Múzeum helyén állott, és nádfedeles, földszintes épület volt.

A fiú, bár az első évben sokat betegeskedett, rövidesen fölküzdötte magát osztálya legjobb tanulói közé. Erről tanúskodik az egykori Petőfi Sándor Gimnázium és Szakközépiskola tulajdonában fellelt anyakönyv. Eszerint költőnk „jöttekor tizenharmadik, távozásakor tizenhatodik életévében jár”. „Ágostai hitvallású, nemzetisége: magyar, születési helye: Kiskőrös, Pest megye.”

Amikor Aszódra kerül, már olvas németül és latinul, s itt kezd hozzá a francia nyelv tanulásához. Nézzük, milyen tantárgyakat tanult, és ezekben milyen eredményeket ért el:

1.  A keresztény vallás tanítása – E
2.  Latin nyelv – E
3.  Egyetemes történelem – E
4.  Természetrajz – E
5.  Földrajz – E
6.  Magyar nyelv – E
7.  Számtan – E

Az 1836–37. iskolai évben érte el a legjobb bizonyítványt. Tiszta „nagy eminens” osztályzatot kapott, azaz minden tárgyból „igen kiváló” volt.

Források:

Asztalos István: Petőfi Aszódja – Aszód Petőfije. Petőfi Múzeum, Aszód, 1975. 61–70. oldal 

Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár (Szentendre), helytörténeti gyűjtemény, fotótár

 ~ Szerb vagy szlovák? ~ 

A Petrovics-családfa férfi ágának egy XIX. század végi ábrázolása

Petőfi Sándor édesapja, Petrovics István mészárosmester felvidéki szlovák családból származott (a közhiedelemben elterjedt szerb származással szemben), de ő magyarnak vallotta magát. Apjának szlovák származását valószínűsíti annak evangélikus vallása (a szerbek általában ortodoxok), illetve Kiss József és Jakus Lajos kutatásai, akik apai ágon 1685-ig, a Nyitra vármegyei Vagyócig vezették vissza Petőfi származását. Vagyis a Petrovicsok csakúgy Felvidékről származnak, mint az anyai ág (Hrúz), amely a Turóc vármegyei Necpál községből ered. Apai nagyapja Petrovics Tamás, aki 1770-ben 26 évesen költözött Aszódra.

Családfa-ábrázolás többféle is létezik. A Petőfi család aszódi életéről szóló könyvben egy grafika a Petrovics család leszármazását (apai ág) csak a dédapáig, Petrech- vagy Petrovicz Györgyig vezeti vissza.  

A sokkal ősibb szerb származás mellett érvel a szentendrei születésű Jakov Ignyatovity, aki visszaemlékezésében érzékletesen írja le 1848-as megismerkedését Petőfivel:

Sokan teszik föl a kérdést, hogy [Petőfi] vajon szerb volt-e vagy szerb származású, vajon igazán Petrović volt-e a neve, mert a Petrović magyarul Petőfit jelent. Petőfi valóban egykori szerb törzsek leszármazottja, de nem azoknak a szerbeknek utóda, akik Čarnojević pátriárkával költöztek be az országba, hanem azoknak ..., akik a Nemanja trónkövetelő hercegekkel jöttek ide, és egy ideig Budán éltek … Srpski Kovin, Lovra, Čip, Tukula (Ráckeve, Lórév, Csép, Tököl) helységeket a Nemanják és Árpád-háziak idejében alapították, és innen szóródtak széjjel a szomszédos Kunságban (Kumanija). 

Az így széjjelszórt, messze vetődött, egyház és iskola nélkül maradt szerbek idők folyamán más vallásra tértek, de vezetéknevüket megtartották. Ilyet meglehetősen sokat ismertem. Ilyen családból származott Petőfi is. Itt Petőfi természetesen nem kerülhetett érintkezésbe szerbekkel, s mivel tiszta magyar lakosság körében élt, később sem, mint diák, katona és költő.

Petőfivel Pesten 1848 elején találkoztam. … Egyik este a Komló-kertben hozzám lépett egy ismerősöm, s magával vitt, hogy bemutasson Petőfinek. … Ez az ismerősöm és barátom költő volt, Lisznyai Kálmán, aki nagyon szerette a szerbeket, s a magyarra fordított szerb népdalokat egekig magasztalta. Bemutatkozáskor megemlítette a Petőfi nevet, de azt is hozzátette, hogy az igazi neve Petrović. Petőfi kezet fogott velem, de nem látszott rajta, hogy nagyon kedvére lett volna a szerb név említése; ... komolyan rám tekintett, de további beszélgetésbe nem ereszkedett velem. … Valami mégis szemembe ötlött: arcának és fejének szerb jellege. … a szeme az arcához képest nagy, fekete, igen mélabús kifejezésű; arcvonásai finomabbak, de harcot és szenvedést mutattak; szakálla hegyes, a haja fekete, sűrű, göndörödő. Nem olyan volt, mint Jupiter tonans, mégis érdekes fej. …

Hogy aztán most Petőfi családilag beleolvadt a magyar fajtába, vagy valamelyik ősére ütött, vagy mert a szerbek és magyarok hasonlítanak egymásra, más kérdés, elég az hozzá, hogy Petőfi tisztára szerbnek látszott.

Források:

Asztalos István: Petőfi Aszódja – Aszód Petőfije. Petőfi Múzeum, Aszód, 1975. 29–30. oldal

Jakov Ignyatovic: Szerb rapszódia. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1973. 57–59. oldal

Petőfi Sándor. Wikipédia

Csergheő Géza: Petőfi Sándor származása és czímere. Turul, 1889/4. 185. oldal. Wikikönyvek

 ~ Utálom a bálványt,

a valónak hazug mását ~ 

Az eredeti dagerrotípia...	...és a róla készült másolat

~♣~ A Petőfi-dagerrotípia az egyetlen Petőfi Sándor alakjáról fennmaradt fénykép, amelyet feltehetően barátja, Egressy Gábor színész készített pesti lakásán 1844-45 körül. A költő a képen a jobb karjával egy biedermeier székre támaszkodik, ruházata sötét, magasan záródó zsinóros atilla és a nyaka köré tekert sötét, zsinóros szegélyű, hosszú nyakkendő.

~♣~ Egy visszaemlékezés szerint Petőfi nem szerette magát „képmásoltatni”. „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel” – mondta.

Klösz György későbbi átdolgozása...	...és a kortárs Jankó János rajza

~♣~ A Petőfi-dagerrotípia alapján több rajz is készült, mivel az eredeti fénykép már 1870-ben rossz állapotban volt. Végül Escher Károly restaurálta 1955-ben. Az értékes ősfényképet ma a Petőfi Irodalmi Múzeum fotógyűjteményében őrzik.

~♣~ A költő megjelenéséről, lényének kisugárzásáról Egressy Ákos, a színész-barát fia így ír:

Szépvágású, tündöklő nagy fekete szemeiben tükröződött egész lelkivilága. Ifjúi hév és szellemerő, ábrándosság és férfias akarat, szívjóság és nemes harag gyúpontja volt az. Egzaltált perceiben szórt villámait ma is látni vélem. Bűvösebb hatású, fönségesebb kifejezésű szemeket sohasem láttam. Magas értelmiséget sugárzó domború homlokát sűrű fekete haj körítette, melyet fölfelé fésült, választék nélkül.  

Hangját a sok éjjelezés, s különösen a szakadatlan dohányzás tompává, érctelenné tette. De azért beszéde kellemesen hangzó, tisztán artikulált, minden tájszólástól ment és bensőségteljes volt … Két szemfoga, ha nevetett, a fogsorából kissé előrébb állónak tűnt … Erős állcsontjai sovány arcának rendkívül határozott jelleget, erős kifejezést adtak, s előhaladottabb korúnak tüntették föl, mint amennyit ifjú éveihez mért vékony bajusza mutatott.

Források:

Aszód Városi Kulturális Központ, képzőművészeti gyűjtemény

Fehér Béla: Víz a dagerrotípián

Egressy Ákos: Petőfi Sándor életéből. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat, Budapest, 1909. 18–19. oldal

Petőfi-dagerrotípia – Wikipédia  

~♣~ Sárga frakkban, talicskában ~♣~

Arról, hogy Petőfi Sándor hogyan öltözködött, többen többféleképpen vélekednek.

Egressy Ákos, aki a színész Egressy Gábor fia volt, és sokszor közelről látta a költőt, hiszen apjának jó barátja volt, így emlékezik:

Petőfi, amint én ismertem, mindig attilában járt, pantallonban; nyakkendőt sohasem viselt, hanem lazán begombolt, keményítetlen inggalérja látszott ki csupán, inkább az attilán belül, s nem ficsúrosan kihajlítva, mint ahogy vásárra készített arcképein szeretik feltüntetni. Zimankós időben fekete gallérköpenyét vette föl; más felsőruhát sohasem hordott, télen sem.

Illyés Gyula ilyennek láttatja – egy diáktársa emlékei alapján – a fiatal Petőfit:

Mintha ma is látnám ... kék szatengló, testhez álló öltönyét, mely vasárnaponként irigylésre méltóan simult karcsú derekára; s oly szépen kiemelé a vállnak s csípőnek arányosan kiterjedő méreteit, hogy emlékezetemben még tarka, lapos gombjai is kitörölhetetlenné váltak. Ezen díszben sétált föl, fényesen csiszolt lábbeliben az Isten házába.

Várkonyi Nándor így ír külleméről, ruházatáról:

Petőfi különc módjára öltözködött, súlyt helyezett ruházkodására, s jelmezcseréi gyakran megjegyzésekre adtak okot. Pesten, mint népköltő tűnt fel, csizmát, szűk nadrágot, Csokonai-mentét viselt, efölött bogrács-alakú kalapot; kezében fokost forgatva, nagy lépésekkel járt, mint a távgyaloglók.

Jellemző volt rá a színpadias magyar viselet … pitykés kék dolmányt csináltatott, piros hajtókával, sima vagy virágos fekete szövetből varratott magának atillát, hozzá alól-zsinóros, gombos pantallót, s akkori szokás szerint nyakát többszörösen körülcsavarta nyakkendővel.

1845 második felétől nyakkendőt nem viselt; gallérját, mint ez számos külföldi költő, Shelley s Byron képein is látható, mélyen kihajtva hordta. A kihajtott gallért a francia jakobinusoktól vették át az angol romantikusok; republikánus jelvény volt.

Wéber Antal irodalomtörténész (nehezen igazolható) állítása szerint pedig:

... még népies korszaka előtt talicskában tolatta végig magát a pesti Váci utcán. Ha jól emlékszem, sárga frakkot viselt.

Források:

Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1977. 24. oldal

Várkonyi Nándor: Petőfi arca. Nyugat, 1940. 1. szám

Egressy Ákos: Petőfi Sándor életéből. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat, Budapest, 1909. 17. oldal

Bezeczky Gábor irodalomtörténész szóbeli közlése

Jakov Ignyatovity: 200 ~	Vujicsics Sztoján: 20 ~

~ Kétszáz éve született Jakov Ignyatovity szerb író (Szentendre, 1822. december 8.)

~ Húsz éve halt meg Vujicsics D. Sztoján író, irodalomtörténész (Róma, 2002. február 11.)

Jakov Ignyatovity több regényében, visszaemlékezésében hitelesen és igen érzékletesen mutatta be a korabeli életet a Duna menti kisvárosban, széles kitekintéssel az Osztrák-Magyar Monarchia és a környező országok fontos kulturális helyszíneire (Pest, Bécs, Velence...) és az akkori társadalmi-politikai viszonyokra (Szerb rapszódia, Respektus Vásza, Örök vőlegény).

Ignyatovity finoman megformált, elegáns mellszobra (Janzer Frigyes alkotása) az író szentendrei szülőháza mögötti kis köz végében áll, annak a templomnak a közelében, ahol egykor megkeresztelték. A szerbek által épített, eredetileg ortodox templom, a Tyiprovacska azonban már régen a katolikus egyház tulajdonában van (Péter-Pál-templom a neve). A szobor 1977-es felállításakor a köz még átjárható volt, gondozott kert övezte, és pad is volt mellette. Ma viszont Ignyatovity egy csupasz fal előtt áll – eléggé méltatlanul a mű modelljéhez, szerepéhez Szentendre történetében. Szerencsére a főutcára néző épületet pár éve méltóképpen rendbehozatta új tulajdonosa, aki az évforduló kapcsán meglepetéssel is készül.

~

Az író nevét viselő kulturális szervezet, a Jakov Ignyatovity Alapítvány kezdeményezője a pomázi születésű Vujicsics D. Sztoján író, irodalomtörténész volt. Vujicsics Sztojánt, mint a magyarországi szerbek szószólóját, a nemzetek és nemzetiségek közötti kulturális és emberi kapcsolatok ápolóját igazi „hídembernek” tekinthetjük. Az ő nevéhez fűződik az európai rangú Szerb Egyházművészeti Gyűjtemény létrehozása.

Vujicsics Sztoján húsz évvel ezelőtt hunyt el. Ez utóbbi évforduló alkalmából jelent meg a róla szóló tanulmánykötet Újvidéken, a Matica srpska kiadásában, Poslednji barokni Srbin (Az utolsó barokk szerb) címen, Radovan Popović szerbiai író, kritikus tollából.

~

Bár nem évfordulóhoz kapcsolódik, de ide kívánkozik, hogy szót ejtsünk Vujicsics Sztoján testvérbátyjáról, a nála négy évvel idősebb Vujicsics Tihamér zeneszerző-népzenekutatóról is, aki – mint köztudott – repülőgép-szerencsétlenségben vesztette életét 1975-ben (46 évesen). Jelképes síremléke a szentendrei ortodox szerb székesegyház, a Száborna parkjában áll. A cseh légitársaság, melynek gépén utazott, urnában küldte el hamvait szeretteinek, akik egy piciny koporsóban, az egyik furulyájával együtt temették el a székesegyház kriptájában. A székesegyház falán pedig szerb nyelvű felirat jelzi a sírhelyet. 

Vujicsics Tihamér máig alapműnek számító könyve, A magyarországi délszlávok zenei hagyományai (Muzičke tradicije Južnih Slovena u Mađarskoj) már halála után, 1978-ban jelent meg. A vaskos (620 oldalas) kötet 2020-ban bővített kiadásban újra megjelent a Hagyományok Háza, a Zenetudományi Intézet, a Szerb Intézet és a Vujicsics Egyesület közös kiadásában. Három nyelven: a magyaron és a szerben kívül immár angolul is.

~

A XVII. század végén Magyarországra áttelepült szerbek utódai mára csaknem teljesen eltűntek Szentendréről és környékéről. Ám több évszázados ittlétük nyomokat hagyott a kultúrában. Máig ható, jelentős alkotásokat hoztak létre, nemcsak az építészetben és az egyházművészetben, hanem az irodalomban és a zenében is.

Forrás: moly.hu, wikipédia.hu

Bölcsődei képek 2.