2021.03.10. 20:21
Kalázi esték
Akik még nem váltak legendává
* Esküvői menet Budakalászon, 1950-es évek *
Lebuktam, mindenki rájött, hogy azért szervezem a „Kalázi esték” című klubbéli beszélgetéseket, hogy anyagot gyűjtsek a regényemhez. [...]
Ifjúkoromban Kalázon többnyelvű társalgás folyt az utcán. Magyarok, szerbek, németek (svábok), szlovákok (tótok), cigányok (romák), bolgárok (kertészek) beszélgettek egymással az udvariasság legmagasabb szintjén: mindenki a másik nyelvét használta, úgy-ahogy. (Ahogy tudta.)
Például: „Juliska, hova megyek én?” Ezt nagyanyám kérdezte üdvözlési fordulat gyanánt. Ő mondta azt is, hogy a dédunokája (a fiam) „az apjára ütődött”. „Harapi kutyó.” Ez a felirat Angyelija néni kapuján díszelgett. „Dobni szemed enyém házra.” Így hangzott Gyúgyó néni kérése szomszédjához egy hosszabb (talán kórházi) távollét akalmából.
Az emlékezet lánca korántsem végtelen, a karikák fokozatosan a múlt ködébe vesznek, a közmemória csak a negyedik-ötödik nemzedékig nyúlik vissza; nagyjából a déd- és ükapákig. Az öregek még fel tudják idézni azt, amit a 19. század utolsó évtizedeiről hallottak gyerekkorukban; minden más a feledés kútjába hullott.
Ránk esteledett, a holdkarély felkúszott a templomtoronyra, Don Parleone már olaszul beszél. (A talján fedőnév mögött egyik nagybátyám rejlik; egykori ismerősei bizton felismerik őt.) Bizonyos maligánfokon túl bevallja, hogy ő parancsol a szicíliai maffiának, amely a szerb nemzeti érdekekért küzd. Dallal. Mert bizonyos maligánfokon túl a próza már nem elégséges a szerb nemzeti érdekek kifejezésére. Így lett Don Parleone a kalázi egyházi dalárda oszlopos tagja.
– Oszlopnak támasztjuk őt, ha tintás...
Források:
Például: „Juliska, hova megyek én?” Ezt nagyanyám kérdezte üdvözlési fordulat gyanánt. Ő mondta azt is, hogy a dédunokája (a fiam) „az apjára ütődött”. „Harapi kutyó.” Ez a felirat Angyelija néni kapuján díszelgett. „Dobni szemed enyém házra.” Így hangzott Gyúgyó néni kérése szomszédjához egy hosszabb (talán kórházi) távollét akalmából.
Az emlékezet lánca korántsem végtelen, a karikák fokozatosan a múlt ködébe vesznek, a közmemória csak a negyedik-ötödik nemzedékig nyúlik vissza; nagyjából a déd- és ükapákig. Az öregek még fel tudják idézni azt, amit a 19. század utolsó évtizedeiről hallottak gyerekkorukban; minden más a feledés kútjába hullott.
Ránk esteledett, a holdkarély felkúszott a templomtoronyra, Don Parleone már olaszul beszél. (A talján fedőnév mögött egyik nagybátyám rejlik; egykori ismerősei bizton felismerik őt.) Bizonyos maligánfokon túl bevallja, hogy ő parancsol a szicíliai maffiának, amely a szerb nemzeti érdekekért küzd. Dallal. Mert bizonyos maligánfokon túl a próza már nem elégséges a szerb nemzeti érdekek kifejezésére. Így lett Don Parleone a kalázi egyházi dalárda oszlopos tagja.
– Oszlopnak támasztjuk őt, ha tintás...
Források:
Milosevits Péter: Kaláz parazsa. Szentendrei Könyvklub, 2020
Fotó: Roczkó (Jovicsin) Anna
Szólj hozzá!
Címkék: regény szerb kortárs irodalom Budakalász Milosevits Péter Kaláz parazsa Szentendrei Könyvklub
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://pemete.blog.hu/api/trackback/id/tr6716456982
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.