Vöröskeresztes képek 1.

 

01_6.jpg

02_5.jpg

03_4.jpg

04_5.jpg

05_3.jpg

06_4.jpg

Akik még nem váltak legendává

 

158708770_381791389531452_5982119003386716355_n.jpg* Esküvői menet Budakalászon, 1950-es évek *

Lebuktam, mindenki rájött, hogy azért szervezem a „Kalázi esték” című klubbéli beszélgetéseket, hogy anyagot gyűjtsek a regényemhez. [...]
Ifjúkoromban Kalázon többnyelvű társalgás folyt az utcán. Magyarok, szerbek, németek (svábok), szlovákok (tótok), cigányok (romák), bolgárok (kertészek) beszélgettek egymással az udvariasság legmagasabb szintjén: mindenki a másik nyelvét használta, úgy-ahogy. (Ahogy tudta.)
Például: „Juliska, hova megyek én?” Ezt nagyanyám kérdezte üdvözlési fordulat gyanánt. Ő mondta azt is, hogy a dédunokája (a fiam) „az apjára ütődött”. „Harapi kutyó.” Ez a felirat Angyelija néni kapuján díszelgett. „Dobni szemed enyém házra.” Így hangzott Gyúgyó néni kérése szomszédjához egy hosszabb (talán kórházi) távollét akalmából.
Az emlékezet lánca korántsem végtelen, a karikák fokozatosan a múlt ködébe vesznek, a közmemória csak a negyedik-ötödik nemzedékig nyúlik vissza; nagyjából a déd- és ükapákig. Az öregek még fel tudják idézni azt, amit a 19. század utolsó évtizedeiről hallottak gyerekkorukban; minden más a feledés kútjába hullott.
Ránk esteledett, a holdkarély felkúszott a templomtoronyra, Don Parleone már olaszul beszél. (A talján fedőnév mögött egyik nagybátyám rejlik; egykori ismerősei bizton felismerik őt.) Bizonyos maligánfokon túl bevallja, hogy ő parancsol a szicíliai maffiának, amely a szerb nemzeti érdekekért küzd. Dallal. Mert bizonyos maligánfokon túl a próza már nem elégséges a szerb nemzeti érdekek kifejezésére. Így lett Don Parleone a kalázi egyházi dalárda oszlopos tagja.
– Oszlopnak támasztjuk őt, ha tintás...
 

Források:
Milosevits Péter: Kaláz parazsa. Szentendrei Könyvklub, 2020
Fotó: Roczkó (Jovicsin) Anna

Régi ünnepségek

77_1.jpg

 

78_2.jpg

 

76_1.jpg

73_1.jpg

74_1.jpg

75_1.jpg

Régi ünnepségek

 

69_1.jpg

70_1.jpg

71_1.jpg

79_2.jpg

72_1.jpg

Hol vannak a gólyák?

pipacsmezo-11909-34812.jpg
Pirk János: Pipacsmező

 

Valamikor egy tó volt Pomáz és Szentendre között, jöttek a gólyák és fészket raktak. A tó Pomáz felőli oldalán Árpád-kori templom állott egykor. Erről számolt be huszonkét évvel ezelőtt Deim Pál a Szentendre és Vidéke újságban, Pirk János és Szentendre című cikkében:
„Egy bővízű forrás vize keresztülfolyik a réten. Természetadta helye amolyan kis madárrezervátumnak... Helyi természetvédelmi terület lehetne... Gyerekkoromban fészkelt itt néhány gólya a gyárkéményeken. Mikor elbontották őket, fogadkoztak, hogy majd pótolják fészekrakóhelyekkel.”
És hogy mindehhez mi köze van, volt Pirk Jánosnak? 
A művész „nem festette a várost... Fő témái az önarckép, ablakban virág, családtagok, gyerekek, a földeken dolgozó ember. De a pipaccsal szegélyezett szántóföld a Kőhegy aljában, ott ahol a hegyek, dombok méltóságteljesen karéjozzák a tájat”.
Ez a látvány megihlette. Így született pl. a Pipacsmező című képe.
„A táj atmoszférája felfokozta kozmikus erejű látomáskészségét, megnyitotta szívét, lelkét, és páratlan sorozattal ajándékozott meg minket.”
E bejegyzés írója, a Pomázon gyerekkora óta sok időt töltő Rusai Ágnes a nyáron fedezte fel e pompás látványt Pomázról Szentendrére zötyögve a HÉV-en.
– Az üdén virító zöld rét vonzotta a tekintetet, a szélén sorakozó, külön-külön ismerős hegyek együttes megjelenése pedig meglepetést okozott – írja. – Így, kart karba öltve, csoportba verődve még sosem láttam őket. Ha arra utazunk, ne felejtsünk el kinézni az ablakon, hisz ez a látvány csak a HÉV-ből látható!
Források:
Deim Pál: Pirk János és Szentendre. Szentendre és Vidéke, 1999/38
A teljes cikk elérhető a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár honlapján (Olvasnivaló Szentendréről, szentendreiekről, 166. old.)
A kép forrása: Magyar vagyok

Régi ürömi május elsejék 2.

 

65.jpg

63.jpg

64_1.jpg

68_1.jpg

67_1.jpg

66.jpg

 

Régi ürömi május elsejék 1.

 

53_1.jpg

52_1.jpg

57_1.jpg

58_2.jpg

 

60_1.jpg

62_2.jpg

Ürömi ünnepek az 1970-es, 1980-as évekből

 

59_1.jpg

51_1.jpg


54_1.jpg

 

55_1.jpg

56_1.jpg

 

61_1.jpg

Balogh Ferenc

~♣~ 1896–1918 ~♣~  

balogh5-kicsi.jpg

A magyar királyi 306. honvéd gyalogezred 10. századában gyalogosként szolgált. Az 1916. szeptember 12-én kiadott veszteséglista szerint megsebesült. Az olasz frontra került, ahol légnyomást kapott; a háború utolsó szakaszát Bukovinában töltötte.

1918. december 20-án Gány, Pozsony megyei község (ma: Gány / Gáň, Szlovákia) mellett, a csehekkel vívott harcban gránátrobbanás ölte meg. Holttestét Szentendrén, december 23-án helyezték örök nyugalomra, a római katolikus alsó temetőben. Neve szerepel a Legényegylet emléktábláján. Halálakor 22 éves volt, nőtlen. Foglalkozása: kőműves.

balogh1.jpg

Balogh Ferenc családi fotója,1909-ből. Állnak: Róza Erzsébet (ekkor 17 éves), Károly (15), Mária Anna (18), Ferenc (13). Előttük: József (8), az apa, Balogh Lajos (52), az anya, Danizi Mária (49), Margit (7). Az apa ölében Lajos (5)

 

A fenti csoportképen szereplő gyermekek már Szentendrén látták meg a napvilágot. A házaspárnak korábban Budapesten három lánya született: 1884-ben Mária, 1885-ben Erzsébet, 1889-ben Ilona.

balogh3.jpg

balogh4.jpg

 Bal oldali kép: Balogh Ferenc már katonaként, a frontra indulás előtti napokban, testvérei, Mária és Róza társaságában

 

A jobb oldali kép bevonulás előtt, egy legényegyleti műkedvelő előadáson készült. A fotón Balogh Ferenc gyalogos szakaszvezetőként látható

 

Lent: Balogh Ferenc az olasz fronton, a 40. „Fokos” hadosztály géppuskásaként, lángrejtővel felszerelt géppuskával (1917 vagy 1918)

 

balogh7.jpg

 

Forrás:

Tyekvicska Árpád: És nem vesz rajtuk erőt a halál. Szentendre első világháborús katonahősei. Szentendrei Füzetek, XII. Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár, Szentendre, 2020

Első világháborús emlékek Szentendrén

 –  

Sok más településsel ellentétben Szentendrén nem épült hősi emlékmű az első világháború helyi áldozatainak tiszteletére, holott az emlékműállítás kötelezettségét állami rendelet írta elő már 1917-ben.

A két háború között létesült a szentendrei laktanya épülete előtt egy emlékmű, a középpontjában álló, „Pro Patria” feliratú emlékoszloppal, amelyet – az archív képen olvasható felirat tanúsága szerint – „a világháborúban a hazáért meghalt bajtársak emlékére emelt a Magyar Királyi 101. Honvéd Vasútépítő Ezred”. Ez ma már nem létezik.

a_volt_i_vh-s_hosi_emlekmu_gorgey_laktanya.jpg

A volt első világháborús hősi emlékmű a Görgey Laktanya területén

 

Avattak viszont emléktáblát saját háborús hőseiknek egyes felekezetek, illetve a központtól viszonylag elkülönült, falusias városrész, Izbég.

emlektabla1.JPG

A Római Katolikus Legényegylet emléktáblája a mai Kucsera Ferenc utcában

 

A legényegyleti táblán tizenhét személy neve szerepel. Felavatására Csernoch János hercegprímás jelenlétében, 1925. május 24-én került sor. Eredetileg az egylet székházának nagytermében lehetett. Az 1940-es évek végén, a politikai változások következtében a táblát eltávolították eredeti helyéről, s csak a rendszerváltozás időszakában, 1989. június 25-én helyezték vissza, immár az épület utcafront felőli külső falán. A tábla emléket állít a Legényegylet egykori elnökének, az 1919. június 25-én kivégzett mártír pap dr. Kucsera Ferencnek is. 

emlektabla2.jpg

Református hősi halottak a Nagy Háborúban. Emléktábla a templom falán, napjainkban

 

emlektabla3.JPG

Izbég első világháborús hőseinek emléktáblája a helyi általános iskola falán, mai állapot

 

emlektabla-avatas.JPG

Ünnepség az izbégi emlékműnél a két világháború közötti években

 

hosi_emlekmu-vagott.jpg
Szentendre 2019-ben felavatott emlékműve a Sztaravodai úton, a hősök kibővített névsorával. Készítette Páljános Ervin szobrászművész, Pap Lajos kőfaragó közreműködésével

 

Források:

Török Katalin – Wehner Tibor: Szentendre monumenta. Magyar Művészeti Akadémia Kiadó, Budapest, 2020

Tyekvicska Árpád: És nem vesz rajtuk erőt a halál. Szentendre első világháborús katonahősei. Szentendrei Füzetek, 12. Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár, Szentendre, 2020

 

süti beállítások módosítása