„Már szinte nyakig benne vagyunk a vadevezős szezonban...” – így kezdte cikkét a Színházi Élet című lap 1938 áprilisában. Hála az idei hosszú, forró nyárnak, az evezős szezon még most, szeptemberben is tart a Dunán. De nézzük, mi történt a Lupa-szigeten közel nyolcvan évvel ezelőtt!

A folyóiratot böngészve egyébként más érdekességekre is rábukkanhatunk, például Szép Ernő- és Karinthy-novellára, Móricz-karcolatokra, és láthatjuk Básthy Lajost és Tolnay Klárit pizsamában. (A kép alatti címre kattintva a teljes lapszám letölthető.)

Színházi Élet, 1938. április 16., 106. oldal

Szilágyi Zsófia szíves közlése nyomán

Üröm első televíziója a vállalat ebédlőjében volt

Akik régebb óta élnek Ürömön, azok jól emlékezhetnek az egykori vállalat telephelyére a templom mellett. A Fő utca és a Dózsa György út sarkán álló hosszú épületből irányították az üzem öt kőbányáját. A templom felőli részen voltak az irodák, a hátsó részben pedig a konyha és az ebédlő. A hatvanas évek elején, amikor még ritkaság volt a televízió, a vállalat ebédlőjében már volt egy készülék. Esténként ott gyűlt össze a falu apraja-nagyja egy kis tévézésre.

A Kőfaragó Vállalat megszűnése után sokáig üresen állt az épület. Az ezredforduló tájékán egy-egy részét fokozatosan felújították, és különféle vállalkozások indultak benne.

1955. május elsején

 1970 körül

 Megszűnés után, már elhanyagoltan

A templom felőli oldal 2015-ben

A Dózsa György út felőli rész 2015-ben, különféleképpen felújítva

Forrás:

Muskáth György: Üröm története 1945-1970 című kézirata

Ürömiek visszaemlékezései

A második világháború utáni idők

1947-től 1950-ig, az államosításig az ürömi Földművesszövetkezet üzemeltette a kőbányákat. 1950-ben megalakult a Kőfaragó Vállalat ürömi üzeme, melyhez a laposkőbánya, a rókahegyi bánya, a murvabánya és az ezüsthegyi bánya tartozott. 1953-ban a budakalászi bányát is az üzemhez csatolták.

Kőfejtők az 1950-es évek elején

A dolgozók száma az államosításkori 32-ről 1953-ra 220 főre emelkedett. A kitermelt kő mennyisége évről évre nőtt. Az ötvenes években annyi volt a megrendelés, hogy nem is tudták mind elfogadni. A bányák díszítőköveket, tömbköveket, építőköveket, útalapköveket és forgácskövet termeltek.

Tömbkövek megmunkálása

Exportra készült kövek

A köveket kezdetben lovaskocsikkal, majd teherautókkal az ürömi vasútállomásra szállították, s ott vonatra rakták. A kövek eljutottak az ország minden részébe, még külföldre is. Budapesten a Duna partját részben ürömi kőből készült lépcsők szegélyezik. A budakalászi tömbkövek különösen kelendőek voltak.

 Az ezüsthegyi bányában az 1950-es években

Az ötvenes években megkezdődött a bányák gépesítése. Befúrtak a kőbe, majd robbantás után a nagy tömböket csörlőkkel, sodronnyal mozdították ki. A további megmunkálás már kézi erővel történt, mégis sok anyag ment veszendőbe. A háború előtti viszonyok sokat változtak, de a munka továbbra is nagyon balesetveszélyes maradt. 1965-ben például 11 baleset történt.

A robbantáshoz szükséges lyukak fúrása

A tömbkőfejtés előkészítése a budakalászi bányában

Az üzemben nemcsak helyiek dolgoztak, a megye egész területéről érkeztek munkások. A távolabb lakók nem jártak naponta haza, számukra három munkásszállót létesítettek. Ezek közül kettő volt Ürömön. Az egyik a mostani ÖNO volt, a másikat már lebontották, a Fő utca és a Kőbánya utca sarkán állt. Az üzemnek saját konyhája is volt. Az öt bányát az Üröm községben lévő irodából irányították.

Az 1960-as években csökkent a dolgozók száma. Ekkor emelkedtek a minőségi követelmények, a megrendelés is kevesebb volt. 1968-ban már csak 139 dolgozójuk volt.

A bányák üzemvezetője 1972-ig, nyugdíjazásáig Bassó Ferenc volt, s utóda Káli Lajos lett.

Laposkőből rakott falak, kerítések, támfalak ma is számos helyen találhatók a faluban.

Laposkőből rakott kerítés

Forrás:

Muskáth György: Üröm története 1945-1970 című kézirata

Üröm az idő sodrában - Üröm, ÜBT, 2010.

Ürömiek visszaemlékezései

Valamikor a kő volt a falu legfontosabb építőanyaga

Már a középkorban is bányásztak itt követ. Üröm nevének eredeti jelentése "malomkövek fejtésére alkalmas hely" lehetett.

A falu közvetlen közelében többféle hasznosítható kőzet található. Bányásztak homokkövet, padosan elváló márgát (melyet a helyiek laposkőnek vagy bunyikőnek neveztek), mészkövet és porló dolomitot. Ürömön több kőbánya is működött.

 Türk József és csapata a kőbányában 1935-ben

A 19. század végén a filoxéra tönkretette a szőlőültetvényeket és akkor vált a kőbányászat a megélhetés legfőbb forrásává. Szerencsére Budapest éppen akkor indult gyors fejlődésnek, s rengeteg megmunkált kőre volt szükség az építkezéseken.

Az építkezések beindulásával fellendült a fuvarozás is. Ez a gazdák számára jelentett jó kereseti lehetőséget. Többen vásároltak még egy-két lovat, hogy a mezőgazdasági munkák időben elkészüljenek, és a fuvarozás is folyamatosan mehessen.

 A kőfejtőben 1950 körül

A hatalmas kőtömböket még a második világháború előtt is kézi erővel bányászták. Vésőkkel, ékekkel, kalapáccsal dolgoztak. Nehéz volt a munka, gyakran történtek balesetek. Már a 19. század végén megalapították az Ürömi Kőfaragók Egyletét. Az egylet gondoskodott az elhunytak tisztes temetéséről is, és ezt írásba is foglalták.

MTI Kőnyomatos hírek

 Az I. ürömi kőfaragók keresztény temetkezési egyletének alapszabályai

Egykor az "ürömi laposkő" volt a falu legfontosabb építőanyaga. A svábok úgy építették házaikat, hogy 70 cm szélességben két palló között rakták a falat. A nagyobb laposkövek egyenesebb felét fordították kifelé, a köztük lévő részt pedig sárga agyaggal és apró kövekkel töltötték ki. Ezek a házak szárazak, télen melegek, nyáron hűvösek voltak.

A követ nemcsak lakóházak építésére használták. Abból készültek a kerítések, a fakapuk tartóoszlopai, itatóvályúk, kispadok a házak előtt, azzal rakták ki a pincéket és kutakat is.

 Ürömi laposkő

A második világháború előtt körülbelül ötvenen dolgoztak a kőbányákban és a munkának mindig ugyanazt a részét végezték. A kőfejtő a megkívánt nagyságú követ kifejtette, a daraboló durván előkészítette, a faragó befejezte.

Forrás:

Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára - Bp. Akadémiai Kiadó, 1988.

Üröm az idő sodrában - Üröm, ÜBT, 2010.

Ürömi örökségünk - Üröm, ÜBT, 2000.

Muskáth György: Üröm község története című kézirata

MTI Kőnyomatos hírek

Gröschl György - Gröschl Györgyné Götz Mária: Szülőföldünk Pilisborosjenő 2000 - Pilisborosjenő, Pilisborosjenő Önkormányzata, 2001.

Már nyolcvan évvel ezelőtt is a foci volt

a legnépszerűbb

1929-ben kezdődött a szervezett sportélet Ürömön. Hosszú ideig, egészen 1940-ig (a kugli szakosztály megalakulásáig) csak focizni lehetett a sportegyesületben. A második világháborút megelőző években focistáink még nem vettek részt bajnokságon.

A csapat 1930-ban

A háború után Csizmás Elek volt a sportkör újjászervezője. Elég mostoha körülmények között működtek, sem sportpálya, sem öltöző nem volt abban az időben. Anyagi támogatás híján 1960-ban meg is szűnt a szervezett sportolási lehetőség. 1966-ban aztán ismét újjáalakult a futballcsapat, és a járási bajnokságokon is indultak. 1968-ban már három labdarúgócsapat (felnőtt, utánpótlás, úttörő) és egy kézilabdacsapat indult a járási bajnokságon. Nagyon szép eredményeket értek el, a kézilabdások 1969-ben járási bajnokok lettek.

Az 1949–50-es bajnokság idején

Képek az ötvenes évekből

Az 1959–60-as bajnokságon

1970 után Üröm és Pilisborosjenő sportkörének egyesítéséből létrejött a Barátság Sportegyesület, melyben labdarúgó, női kézilabda és sakk szakosztály működött. Közben elkezdődött Üröm és Pilisborosjenő között a sporttelep építése. Először a focipálya készült el, majd 1973-ra az öltöző is.

Hatvanas-hetvenes évek

Készült Muskáth György Üröm története 1945–1970 című kézirata, valamint ürömiek visszaemlékezései alapján.

Sem telke, sem víkendháza...

Találkozás a volt tanárral, Szentendre egykori tanácselnökével a Móricz Zsigmond Gimnázium Öregdiák Egyesülete rendezésében 2014. szeptember 19-én

Marosvölgyi Lajos Tiszalucon született, 1925. március 29-én, vasutas család hetedik gyermekeként. Tanulmányait a Gyöngyösi Gimnáziumban (1944), a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-történelem szakán (1950) és az ELTE könyvtár szakán (1969) végezte. Pályáját tanárként kezdte Nyíregyházán, majd előadó lett a Népművelési Minisztériumban. 1954-től 1957-ig a MOKÉP propagandaosztályát vezette. Ezután került Szentendrére, a Móricz Zsigmond Gimnáziumba, ahol 1972-ig tanított.

1972-ben tanácselnökké választották. Posztján 1985-ig, nyugdíjazásáig maradt. Dumtsa Jenőhöz és Sziráki Ferenchez hasonlóan ő is olyan városi vezető volt, akinek tevékenysége meghatározta a város jellegét, képét.

Tanácselnöksége idején épült, alakult ki Szentendre mai arculata. Ekkor építették a lakótelepeket, létesült a körút, költözött ki vagy alakult át tucatnyi vállalat, intézet, a kis és nagyobb múzeumok. Tizenegy iskolát és óvodát építettek vagy újítottak fel. Megépült a posta, az egészségház. Ez idő alatt formálódott városi méretűvé a víz-, gáz- és csatornahálózat. Ekkoriban kerültek szobrok a város közterületeire. Létrejött a Szentendrei Teátrum, országosan ismertté vált a Szentendrei Nyár programsorozat, kibővült a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Skanzen) – és ebben az időszakban lett a városnak kétmillió látogatója évente.

Marosvölgyi Lajos 1986-ban, saját elhatározásából visszavonult a városi közéletből. Sem telke, sem víkendháza – kapott, juttatott, szerzett szentendrei ingatlanja – nincs. Tisztelői, barátai viszont ma is sokan vannak a városban.

Forrás:

Pethő Németh Erika: Polgármesterek, tanácselnökök

Szentendre és Vidéke, 1994. november 1.

A középkori "Százhalomról" csak annyit tudunk, hogy Mátyás király idejében (1468) plébániája volt. Így bizonyosnak tarthatjuk, hogy templom is volt. Ez a templom a török hódoltság alatt elpusztult, a közösség pedig egészen megszűnt. A battai kath. híveknek régi kívánsága volt a templom, hiszen az 1845. évi érdi plébánia püspöki látogatása könyvének megjegyzése szerint "Bata fiókegyházban azon egy keresztet kivéve, mely a temetőben létezik, semmi más egyházi szobor vagy kép nincsen. A hívek Érdre jártak istentiszteletre. Ez pedig amellett, hogy különösen az őszi és a téli időben nagy áldozatot kívánt tőlük, még azzal a hátránnyal is járt, hogy csak minden hetedik vasárnapon hallgathattak magyar szentbeszédet és énekelhettek szivükből az Isten házában. Amikor a falu végén levő régi iskolai házat és telket a község közepén fekvő nagyobb telekkel és házzal cserélik el, az a szándékuk, hogy az iskola mellett fölépüljön a templom is. Az 1870-es években belekezdenek a gyűjtésbe. A tárnoki kőbánya ingyen követ ajánl föl a templomnak.

Kováts Lajos, a község jegyzője 1895-ben a megye területére gyűjtési engedélyt szerez. A sok utánajárás, gyűjtés és önzetlen felajánlás következtében 1910. augusztus 28-án Prohászka Ottokár püspök megáldja a Szent László király tiszteletére emelt templomot.

Forrás: Lehoczki Zsuzsanna (szerk.): A százhalombattai plébánia Historia Domusa 1919-től 1940-ig. Százhalombatta, 2007.

Sok kérvény érkezett, de kevés család menekült meg

A kitelepítendőket 1946. február 9-re, jószággal és befogott lovakkal, kocsival együtt, ellenőrzésre a községház elé rendelték. Ez volt a közelgő kitelepítés legbiztosabb jele.

A faluban a hangulat forráspontjára érkezett, hiszen most már tudták az emberek, hogy az állatokat – bár látszólag ellenőrzés céljából kellett elővezetni – el fogják venni tőlük. El is vették. Most először mutatkozott ellenállás. A német férfiak közül néhányat megvertek a polgárőrök.

Csobánkai  kitelepülök vagonjuk előtt, 1946. március végén. Sulinet

Csobánka község elöljáróságától

269/1946. szám

Id. Walper István 103. szám alatti csobánkai lakost felhívja az elöljáróság, hogy vizsgálat céljából szarvasmarháját, lovait felszerszámozva és kocsival együtt 1946. február 9-én szombaton reggel fél nyolc órára a községháza elé állítsa elő.

A marhalevelet okvetlen hozza magával.

Csobánka, 1946. február 8.

Gaál Mihály sk., bíró

Rakssányí Elemér sk., főjegyző

Walper Istvánnak nem volt mit előállítania, hiszen állatait az oroszok elvették, megmaradt tehenét pedig az internáláskor elkobozták. Jellemző módon lakásként nem a saját házát jelölték ki, ahol az internálásból való hazatérte után lakott, hanem testvéröccséét, ahová beutalták, de nem költözött be.

A Walper házaspár előtt még nehéz út állt. Rakssányi községi jegyző biztosra akart menni, hogy elhagyják a falut, ezért március 1-jén Szentendrére, a járási rendőrparancsnokság hivatalába rendeltette őket. A járási parancsnok, Takácsy József egyesével hallgatta ki a beidézetteket. A két, már meggyötört embert veréssel és börtönnel fenyegette, ha az eléjük tett jegyzőkönyvet önként nem írják alá. Az előre elkészített jegyzőkönyvben mindketten beismerték, hogy „volksbundista, fasiszta hazaárulók és hitleristák”. Ezért késznek nyilvánították magukat Németországba áttelepülni. Kikötötték nekik, hogy naponta jelentkezniük kell a rendőrségen. (Ezt a kikötést nem volt nehéz teljesíteniük, mert a lakásuk egy házban volt a rendőrséggel.)

1946. március 9-én megjött Walper István fia, Ferenc a szüleihez, Csobánkára. Ez volt az utolsó tanítási napja a budapesti Piarista Gimnáziumban. A községi elöljáróság következő határozatát kézbesítették neki szülei címére.

Csobánka község elöljáróságától

Walper Ferenc csobánkai 170. sz. alatti lakos egy db férfi kerékpárját a községi elöljáróság igénybe veszi az áttelepítési kormánybiztosság és a községi elöljáróság hivatalos szervei küldönc- és futárszolgálatának ellátására. A kerékpárt Kun Lajos községi megbízott veszi át és szállítja le a községházára.

Csobánka, 1946. március 7.

Gaál Mihály, bíró

Rakssányi Elemér, főjegyző

A kerékpárt egy évvel korábban magukkal vitték az oroszok.

Ugyanezen a napon, március 9-én az egész falut teljesen lezárták. Előtte azonban a Belügyminisztérium Kitelepítési Bizottsága és a Felmentési Bizottság – amelybe a falu összes pártja delegálta képviselőit – már tevékeny volt. Sok kérvény érkezett be, de csak kevés család menekült meg a kitelepítéstől.

Csobánka község Nemzeti Bizottságától

12/1946.

Német áttelepítés

A Kormánybiztos Úr mellé rendelt Mentesítési Bizottságnak

Csobánka

A Nemzeti Bizottság 1946. március 5-én és 6-án foglalkozott a mentesítés iránti kérelmekkel.

A Bizottság összesen 14 kérvény ügyében hozott a mentesítésre javaslatot. A mentesítések előírásánál kérjük figyelembe venni az alábbi sorrendet, amelyet a Nemzeti Bizottság egyhangú határozattal, az érdemek elbírálása után állapított meg.

1. Wittek Lőrinc
2. Leikep Károly
3. Leikep Gyuláné
4. Meyer Ágoston
5. Schwenk Antal
6. Schrimpf János
7. Wéber Ferenc
8. Uitz József
9. Leikep Antal
10. Uitz Károly
11. Tagscherer Ágoston
12. Jutási Ignác
13. Mauterer Róza
14. Erdei Dezső

 

Csobánka, 1946. március 6.

Bartha Róbert jegyző     Bajtek József elnök

1239 férfi és nő, fiatal és gyermek indult el a hontalanság nehéz útján. Az eddig ismert számok (1310 és 1239) közti különbség arra vezethető vissza, hogy útközben néhány csobánkai származású hadifogoly csatlakozott hozzájuk, és Németországba is érkeztek családjaikhoz volt hadifoglyok. Az első szerelvényt 1946. március 15-én Heidenheim a.d. Brenz járásba vitték, a másodikat március 16-án Wertheim am Mainba, Németország amerikai megszállási zónájába.

A miniszteri biztos kitelepítésre vonatkozó utasítása alapján élelmiszereket gyűjtöttek az első szerelvény élelmiszer-ellátására. Az élelmiszervagont közvetlenül a magyar rendőrségi kísérőszemélyzet vagonja után akasztották. Az utazás alatt nem adtak ételt az embereknek.

Miután megérkeztek Königsbronn a.d. Brenzbe, az első szerelvény utolsó állomására, a magyar rendőrök az élelmiszert vissza akarták irányítani Magyarország felé. Azonban az amerikai katonai rendőrség – egy bejelentés hatására – Heidenheim járási székhelyen megállította a vonatot, és lecsatolta ezt a kocsit. Lövöldözésre került sor a magyar kísérőszemélyzet és az amerikaiak között, de szerencsére senki sem sérült meg.

Az élelmiszert végül arányosan elosztották a járás három osztótábora: Gingen a.d. Brenz, Heidenheim/Mérge lstetten és Königsbronn között.

Az összeállítás az alábbi könyv alapján készült.

Franz Walper: „Minket is üldöztek...” A csobánkai svábok kálváriájának és kiűzésének dokumentációja

Ősmedvecsontok,

ősember-maradványok a Pilisben

A barlang bejárata  Wikipédia 

A Kis-kevélyi-barlang (más néven Mackó-barlang, Csont-barlang vagy Dachstein-mészkőbarlang) a Pilisben, Csobánka területén található. Hossza 65 m, mélysége 14 m (–3, +11 m). 1988-ban fokozottan védett természeti értékké nyilvánították érdekes régészeti leletei miatt.

A barlangot először Vályi András írta le 1796-ban. Novák Dániel 1837-ben úgy említi, mint amiben négy lóval meg lehetne fordulni. Koch Antal 1868-ban járt itt és kutatta át, majd 1871-ben tanulmányt tett közzé róla több, más üreggel együtt. A barlangot először ő térképezte fel. Az első régészeti feltárás Hillebrand Jenő nevéhez kötődik, aki 1912 és 1914 között végzett ásatásokat a bejárati csarnokban.

Koch Antal őslénytani leleteket is talált. A kincskeresők által feltúrt talajon ősmedvecsontokat gyűjtött. Hillebrand Jenő ásatása során – melyet a Barlangkutató Bizottság megbízásából végzett – sok állat (rénszarvas, ló, barlangi medve, gyapjas orrszarvú, őstulok, hiéna) maradványaira, valamint régészeti leletekre bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy valaha ősember élt itt. A barlang majdnem egész kitöltését kitermeltette és feldolgozta. A munkát a Magyar Tudományos Akadémia és a Földtani Intézet is támogatta.

A 145 darab, pilisszántói kultúrát tartalmazó kovaeszköz zöme ún. retusálatlan penge, de néhány retusált penge, árvéső, kaparó, fúró is előfordult. A csontleletek közül az átfúrt szarvasphalanx (ujjperccsont) és a madárcsontból készült ár a legértékesebb.

A Mackó-barlang szabadon látogatható, bejárása csak világítóeszközt igényel.

Ajánlott irodalom:

A Természetvédelem című honlap; könyv: Magyarország fokozottan védett barlangjai (Mezőgazda Kiadó, 2003)