Ábrányi mint újságíró, szerkesztő

és közszereplő

 ~♣~ Napi- és hetilapok, köztestületek, irodalmi társaságok ~♣~ 

A 19–20. század fordulóján rengeteg helyi és országos sajtótermék jelent meg, melyek a különböző politikai véleményeken kívül rendszeresen hírt adtak a kulturális és társasági élet eseményeiről.

A Pesti Napló tárcája Ábrányi Emil költeményeiről (részlet). 1888

Ábrányi Emilnek tizenhét éves korában, 1867-ben jelent meg első költeménye a Fővárosi Lapokban, ahol azután mint tudósító működött. Ha nem verset, akkor főleg színi bírálatokat írt. Neve gyakran szerepel a hasábokon saját színpadi műveivel, műfordításaival, verseivel kapcsolatban, illetve irodalmi társaságok tagjaként.

1873-tól 1879-ig a Pesti Naplónál az irodalmi és színházi rovatot vezette. Ez idő alatt a lapokban megjelent költeményei már hírt szereztek nevének, így verseit 1875-ben önálló kötetben adhatta ki (Költemények). Az 1876-ban alakult Petőfi Társaság tagjai közé választotta.

Rövid ideig szerkesztette a Figyelő című szépirodalmi és kritikai lapot, majd a Magyarország című politikai lap munkatársa lett mint tárcaíró és kritikus. E lap közölte Olaszországból és Németországból kelt útirajzait Kóbor levelek címen, Robin álnév alatt.

1882-ben napvilágot látott verseinek második gyűjteménye a költő arcképével (Újabb költemények); 1884-ben pedig egy harmadik kötete (Teréz és kisebb költemények). 1888-ban a Pallas Társaság adta ki verseskötetét (Szabadság–haza címen).

1885-ben a Kisfaludy Társaság is tagjává választotta. A Petőfi Társaság heti közlönyét, a Koszorút szintén szerkesztette.

A Budapesti Napló híradása Ábrányi szerepléséről a Munkás Kaszinóban

1889-ben mint függetlenségi párti képviselő a „Tisztelt Ház” tagja lett. Néhány beszédet is mondott, de a politikától már a következő évben visszavonult.

1904-től 1907-ig A Nap című népszerű politikai napilap főmunkatársa volt.

A Nap, címlapján Ábrányi Emil versével. 1904

Életének utolsó másfél évtizedét Szentendrén töltötte. Lelkesen részt vett a helyi közéletben, betöltötte a Szentendrei Városfejlesztő Egyesület elnöki tisztét. A hétköznapokban is költő volt. Jól mutatja ezt néhány hozzászólása a szentendrei városházán.

„Ábrányi Emil költő tüzes hangú szónoklatban szállt síkra a villanyvilágítás mellett.” (A képviselő-testület 1912. február 4-i ülésének jegyzőkönyve)

Egy korábbi, 1910. augusztus 18-i felszólalásában, a „Ferenc József 80. születésnapja alkalmából tartott díszközgyűlésen Ábrányi Emil ünnepi beszédet mondott a »koronás aggastyánt« éltetve. Mementóként bevették a jegyzőkönyvbe, hogy a város járványkórház, vendéglő és szálloda, továbbá új városháza építésével, a víz-, csatorna- és világítási hálózat létesítésével teszi emlékezetessé az évfordulót – 1 millió koronás kölcsönből.”

A Szentendrei Néplap híre Ábrányi temetéséről. 1920. május 30.

1920-ban bekövetkezett halálát Antolik Arnold polgármester mély megilletődéssel jelentette be a testület előtt, mondván: „súlyos veszteség érte a magyar irodalmat és az egész magyarságot. Nem Szentendre, hanem az ország nagy halottja ő.”

Források:

Egy évszázad krónikája. Szentendre, 1900–1999 (összeállította: Sin Edit)

Kislexikon: Ábrányi Emil

Magyar médiatörténet: A Nap

Ábrányi-ősök a XIII. századból

~♣~ Az Ábrányi (korábban Eördögh) család története ~♣~

„A Lászlófalvi Eördögh család azonos eredetű a Velics családdal. Közös ősük, Pyuk Othmár a Turóc vármegyei várjobbágyok közé tartozott. A tatárjárás idején Znió várából Veglia szigetére, a Frangepánokhoz menekítette a királyt, ezzel saját életét is kockáztatva.  1250-ben ezért a tettéért kapta IV. Bélától a turóci vár Bobovnik (későbbi nevén Lászlófalva) nevű földjét, melyről utódai még a 14. században is a Bobovnoki nevet viselték. Fiai közül Gyuge alapította meg az Eördögh családot. Legelőször Bobovnoki Lőrinc fiát, Pált (1422) nevezték Eördöghnek.”

A családi címer fő motívuma a zöld dombokon ugró szarvas, melynek nyakát nyíllal átlőtték; előtte csillag

Eördögh János 1573-től turóci alispán volt. A család később elágazott a szomszédos vármegyékbe is, például Zólyomba.

Eördögh András fia, Dániel a 17. század utolsó negyedében Szabolcsba szakadt, s ott 1688-tól alispán, fia, György 1720-tól ugyanott szolgabíró volt.

György unokája, Eördögh Alajos a 19. század első felében ősi nevét egyik birtokáról (Nyírábrány) Ábrányira cserélte föl, s fiai: Aurél szolgabíró, Kornél zeneműíró és Emil, a szabadságharc egyik kiváló hírlapírója, valamint unokái is ezt a nevet használták.

Források:

Ábrányi-Balogh Péter honlapja

Kempelen Béla: Magyar nemes családok, 11. kötet. Arcanum

Ábrányiak a magyar kultúrában 

~♣~ Három generáció az irodalom, a színház és a zene bűvöletében ~♣~

Apa és két fia (jobbról balra):   id. Ábrányi Kornél zeneszerző,   ifj. Ábrányi Kornél író,   Ábrányi Emil költő.   1897, Budapest   (Ellinger Ede felvétele)

Az Ábrányi családban a politizálás mellett generációkon átívelő hagyomány volt az irodalom, a színház és a zene szeretete, sőt e műfajok aktív művelése.

A szentendrei illetőségű Ábrányi Emil apai nagybátyja – idősebb Ábrányi Emil – verseket, elbeszéléseket jelentetett meg a korabeli lapokban, így Kossuth Lajos Pesti Naplójában. Politikusként, lapszerkesztőként egyaránt szerepet vállalt az 1848-as forradalomban, s a bukás után csak azért mellőzték elfogatását, mert tüdőbajban haldoklott, s nemsokára (mindössze harminc évesen) meg is halt. Versét Kossuthról – a Kossuth-dalt – testvére, idősebb Ábrányi Kornél zenésítette meg. Nyomtatott kottájának címlapján az agg Kossuth fotográfiája látható.

Kossuth Lajos 1883-ban. Készült G. Ambrosetti műhelyében, Torinóban

Ábrányi Emil bátyja, ifjabb Ábrányi Kornél számos vígjátékot és regényt írt, és tollával a politikából is kivette a részét. A többek által használt „Kákay Aranyos” írói álnéven – Kecskeméthy Aurélt követve és Mikszáth Kálmánt megelőzve – röpiratokat és pamfletteket írt, hasonló címmel.

Ifj. Ábrányi Kornél belpolitikai karcolatai a szerző saját kiadásában, 1877

(a borító részlete)

Kornél és Emil apja, a fentebb már említett idősebb Ábrányi Kornél elismert zenetörténész, zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus volt. Kapcsolatban állt a kor híres magyar és külföldi zeneszerzőivel (Rózsavölgyi Márk, Erkel Ferenc, Liszt Ferenc, Frédéric Chopin). Több zeneelméleti tanulmány szerzője. Az ő nevéhez fűződik az első jelentős zenetörténeti kézikönyv magyar nyelven. Önkéntesként és nemzetőrként részt vett a szabadságharcban.

Id. Ábrányi Kornél kis magyar zenetörténete, Reményi Ede, Mosonyi Mihály,

Liszt Ferenc, Erkel Ferenc, Volkmann Róbert portréjával (1900)

Ábrányi Emil fia, ifjabb Ábrányi Emil – folytatva a családi hagyományokat – zeneszerző és karmester lett. A Magyar Királyi Zeneakadémián Bartókkal együtt tanult. Később külföldi (főleg német) operákban vezényelt, és egy időben a budapesti Operát igazgatta. Számos zenekari művet, daljátékot és operát szerzett, köztük a Paolo és Francesca címűt édesapjával közösen, aki a mű szövegkönyvét írta. (Az ilyen és hasonló együttműködés gyakori volt a családtagok között.)

Thomán István és zeneakadémiai tanítványai 1901-ben. Az álló sorban balról a harmadik Bartók Béla, jobbról a harmadik ifj. Ábrányi Emil

Források:

Axioart: Ábrányi család

Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár: Ábrányi Emil

Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (1991)

Helytörténeti gyűjtemény, Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár, Szentendre

Internet Archive: Ujabb országgyűlési fény- és árnyképek

Kislexikon: Kákay Aranyos

Magyar Nemzeti Digitális Archívum: Kossuth Lajos portréja, aláírással

Ábrányi Emil, a színműíró

 ~♣~ És a szerelmesek boldogan éltek, míg meg nem haltak... ~♣~ 

A cremonai hegedűs című vígopera plakátja a Debreceni Városi Színházban, 1897-ben. Szövegét a francia nyelvű librettó alapján írta: Ábrányi Emil

Az Ábrányi család sok szállal kötődött a művészetekhez, akárcsak a politikához. Tagjai között volt több író, zeneszerző, és előfordult festőművész is. Emellett természetes módon szerepet vállaltak a közéletben: újságcikkeket írtak fontos ügyekben, helyi vagy országos szintű képviselőséget vállaltak, különféle tisztségeket és hivatalokat láttak el.

Költői, műfordítói, szövegkönyvírói tevékenysége mellett Ábrányi Emil néhány kisebb önálló színpadi művet is írt, például A váróteremben című „dramolettet”. Ezek – akárcsak bátyja, Kornél színművei – valamilyen egyértelmű erkölcsi tanulsággal szolgálnak, melyet ajánlatos követnie az embernek (a nézőnek), ha az életben szeretné elkerülni a nehézségeket, netán a tragédiát. A séma a klasszikus színművekéhez hasonló: a bonyodalmat legtöbbször valamilyen félreértés vagy csere okozza, ez azonban a darab végén tisztázódik, és mindenki megkönnyebbül – a szerelmesek pedig boldogan élnek, amíg meg nem halnak… Így van ez az itt említett darabokban is.

A „Légy-ott” című vígjáték ifj. Ábrányi Kornél tollából. Megjelent A Nemzeti Színház Könyvtára sorozatban, 1873-ban

A színlapokon gyakran használt kifejezés, a dramolett a korabeli szóhasználatban a rövidebb, többnyire egyfelvonásos színpadi műveket jelöli. Ezek hangvétele nem feltétlenül „drámai”, azaz tragikus, inkább nagyon is könnyed. Gyakran a közvéleményt leginkább foglalkoztató témát dolgozzák fel, sőt előfordul, hogy (hasonlón az alkalmi versekhez) konkrét politikai, vagy akár parlamenti eseményre reagálnak.

Ábrányi Emil A Végrehajtó című vígjátékának szereposztása a Debreceni Városi Színház plakátján

Ábrányi egyfelvonásos vígjátékát, A végrehajtót például nem sokkal azután mutatták be, hogy az Országgyűlés elfogadta az 1881. évi LX. törvénycikket a bírósági végrehajtásról. A szerző a végrehajtót pozítív figuraként ábrázolja, hiszen ő menti meg a szegény özvegyet a gonosz hitelezőtől, aki a végrehajtás elengedése fejében annak nevelt lányát követeli magának nőül... Igaz, a végrehajtónak ez lesz az utolsó ügye, mert egyszersmind fel is hagy kétes értékű mesterségével.

Források:

Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár: Ábrányi Emil

Helytörténeti gyűjtemény, Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár, Szentendre

Magyar Színművészeti Lexikon. Az 1929–1931-ben Schöpflin Aladár szerkesztésében megjelent kötet internetes változata 

Omnia. Ábrányi Emil

Ábrányi mint híres operák szövegírója

~♣~ Egzotikus tájakon a zene birodalmában:

Carmen, Lakmé, Tristán és Izolde... ~♣~ 

Ábrányi Emil a maga korában nem csak romantikus hangvételű rímes verseiről, remekbe szabott műfordításairól, forradalmi hevületű újságcikkeiről volt híres. Írt színpadi műveket is, és számos opera szövegkönyvét ő magyarította. Fordításai e téren is időtállónak bizonyultak, közülük többel találkozhatunk színpadainkon.

Az operák szövegkönyvét a zeneirodalomban librettónak nevezik. Ezt kis könyv formájában gyakran önállóan is kiadták, innen az elnevezés: könyvecske. A librettóírásnak szigorú szabályai vannak, köztük a legfontosabb, hogy a szöveg a zeneiséget szolgálja. Ám a szövegkönyv írójának nemcsak zenei, de színpadi ismeretekkel is rendelkeznie kell. Az énekelhetőségnek megfelelően a karakterekre, sokszor egyes előadóművészekre szabja, alakítja a mű szövegét. A jó librettista mindig keresett volt az operaszerzők között. (Azonban volt, aki saját maga írta zenedrámáinak librettóját, például Richard Wagner.)

Ábrányi Emil jelentőset és maradandót alkotott ebben a műfajban. Ő ültette át nyelvünkbe a leghíresebb Bizet-opera, a Carmen szövegét, és tőle származik a francia zeneszerző korábbi operájának, a Gyöngyhalászoknak a magyarítása is. Csakúgy, mint Wagner Trisztán és Izoldája, amit 1901. november 28-án mutattak be  a budapesti operaházban, Ábrányi Emil fordításában.

Léo Delibes legismertebb operájának szövegkönyve (borító és belső címlap).

Ábrányi Emil fordítása

Az Operaházi Könyvtár sorozat egyik füzetének hátsó borítója, a már megjelent művek listájával

Sok korabeli mű egzotikus helyszíneken, legendás korszakokban játszódik (India, Ceylon szigete, Andalúzia, Sevilla környéke, vagy Britannia kelta mítoszvilága). Jellemző volt ez a 19–20. század fordulójának ízlésére, érdeklődésére.

„Az egzotizmus azoknak a művészetében jelent meg, akik Európán kívüli motívumokat és stíluselemeket használtak fel vagy utánoztak alkotásaikban. Az idegen elemek felhasználásának oka lehetett egyfelől az ismeretlen bűvölete […], másfelől az eltérő kulturális formák felértékelődése, amihez elsősorban a gyarmatosítás és a globalizáció kínált fogódzókat. […] A távoli kultúrák megismerése vezetett oda, hogy a 20. században egyenlőnek ismerték el az európai és az Európán kívüli művészetet.”

Az egzotizmus tehát – és annak legismertebb megnyilvánulása, az orientalizmus – az európai művészetben nem elsősorban dekoratív szerepet játszott, inkább a modern nyugati ember fantáziáinak és vágyainak megjelenítésére szolgált.

Források:

Calgary Opera, program

Festészeti lexikon. Ikar Kiadó, Budapest, 2006

Helytörténeti gyűjtemény, Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár, Szentendre

Kislexikon: Librettó

Tarján Gábor Zoltán: Operaszövegek magyarul

  Végleg kihalt egy mesterség

Tóth Balázs - Pest Megyei Hírlap, 1958. szeptember 10.

Valaha virágzó kézműves mesterség volt Ürömön a fésűkészítés.

Fehérvári Antal (akkor még Folhoffer Antal) két unokafivérével, a Vajda fiúkkal meg még egy barátjukkal elhatározták, hogy kitanulnak valamilyen mesterséget. Megállapodtak valahol Sopron környékén, ahol megtetszett nekik a fésűsség és kitanulták. 1920-ban hazajöttek, és mindegyik megnyitotta a saját műhelyét. Folhoffer Antal 1921-ben már 18 alkalmazottat foglalkoztatott műhelyében. Eleinte csak szaruból készítettek fésűket. A valódi szarufésű egy életen át kitart. Aki nem látta, el sem tudja képzelni, milyen hosszadalmas munka, míg ökörszarvból fésű lesz. 

Vajda József 1932-ben meghalt, és az ő Kert utcai műhelyét a Budapestről kiköltözött Glanzdorf Béla bérelte, míg a Táncsics Mihály utcában saját műhelyt nem épített. A Glanzdorf családban is régi hagyománya volt a fésűkészítésnek. Glanzdorf Béla apjának, Glanzdorf Lipótnak Kőbányán volt háza, műhelye, a Párizsi udvarban pedig üzlete. Ők még teknőspáncélból készítették mesterműveiket, fésűkészleteiket. Akkor még az arisztokráciának dolgoztak, és jól megéltek belőle, de aztán tönkrementek és így kerültek Ürömre.

Tóth Balázsnak is volt fésűkészítő műhelye Ürömön. Ő 1941-ben jött Erdélyből, és szaruból készített fésűket. A szarufésű nagyon tartós, számtalan apró munkafázisból áll a készítése és drága. A szarut felváltotta később a celluloid. 

A második világháború után a fésűkészítő műhelyeket államosították. Az 1950-es években néhány fésűkészítő kiváltotta az ipart és folytatta mesterségét. A faluban öt - hat fésűs is dolgozott, és ők kisipari termelőszövetkezetbe tömörültek. Hat év múlva azután felszámolták a szövetkezetet. Három mester visszaadta az ipart, kettő egyénileg dolgozott tovább, a szövetkezet többi tagját és a gépi felszerelést átvette a Pest megyei Műanyag és Tömegcikkipari Vállalat, a PEMÜ. Műhelyük a mostani bölcsőde helyén volt. Az ürömi műhelyből az 1960-as évek végén évente félmillió darab fésű jutott el a vállalat megrendelőihez. Zseb-, bontó-, fodrász- és mindenfajta fésű, összesen 14 féle 30 különböző nagyságú és formájú. De csináltak hajcsatot, hajpántot és hajtűt is. 

Az 1980-as évek második felében aztán a hazai piacot eluralta az olcsó, igénytelen, főleg lengyel fésű. Az utolsó ürömi fésűkészítő, Fehérvári Imre 1991-ben ment nyugdíjba és ezzel kihalt ez a mesterség Ürömön.

Pest Megyei Hírlap, 1969. január 23.

Ürömön készült fésűk - fotó: Bihari Brigitta

Fehérvári Imre, az utolsó ürömi fésűkészítő - Népszabadság, 1998. június 15.

Források:

Szokoly Endre: Üröm - a fésűk falva - Pest Megyei Hírlap, 1958. szeptember 10.

Fésűk celluloidból - Pest Megyei Hírlap, 1969. január 23.

Sz. E.: Félmillió fésű - Pest Megyei Hírlap, 1970. szeptember 11.

Matula Gy. Oszkár: In memoriam, szép magyar fésű - Pest Megyei Hírlap, 1990. április 10.

Matula Gy. Oszkár: Végleg kihalt egy mesterség - Népszabadság, 1998. június 15.

Ürömi örökségünk - Üröm, Ürömiek Baráti Társasága, 2000.

v

Ábrányi, a halhatatlan művek kitűnő fordítója

„Ábrányi Emilről legföljebb azt szokták tudni, hogy a legkitűnőbb műfordítók egyike volt, az ő tolmácsolásában játsszák nálunk Rostand műveit (Cyrano de Bergerac, Sasfiók), de arra senki se gondol, hogy Ábrányi legalább olyan jó költő volt, mint a hasonlóképpen nem a legelsők közé tartozó Rostand; és talán van, aki megjegyezte, hogy Byron főműveit, a Don Juant meg a Manfrédot is az ő fordításában olvasta. […]

Vannak művek, amelyeket el sem tudunk képzelni másképpen, mint az ő szavaival.” Ilyen például a  Cyrano, és annak is a híres orr monológja.

Források:

Cyrano de Bergerac. Edmund Rostand színművéből készült francia romantikus filmdráma (1990)

Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (1991)

Helytörténeti gyűjtemény, Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár, Szentendre

Kárpáti Aurél: Darvas Lili – Sasfiók. Nyugat, 1924. 18. szám

Ábrányi, az elfeledett költő

„Vannak merőben érthetetlen jelenségek az irodalomtörténetben; így nem lehet sehogyan sem magyarázni, hogy Ábrányi Emil hogyan maradt ki a köztudatból. Hosszú éveken keresztül ő volt a legnépszerűbb költő, az ifjúság lelkesedett érte, neve és életműve jelentette a haladást, a nagyvilágiasságot a provincializmussal szemben, ő volt a testet öltött franciás szellem […]

Tizenhat éves, amikor első verse megjelent. 1867 volt; a kiegyezés éve, ő pedig a forradalmakról írt verseket. Azonnal feltűnt. Szinte minden újság és folyóirat, amely nem volt kifejezetten klerikális vagy politikailag egyértelműen reakciós, kért tőle verseket.

[…] A magyar verselés egyik legnagyobb formaművésze. […] Az ihletet elsősorban Victor Hugótól kapta. Van is benne valami hugói: a szüntelen pátosz, a nagy, emberséges eszmék iránti elragadtatás; a nagy emberi példák tisztelete, a magalkuvás nélküli becsület ünneplése, a mámoros hazafiság, amely nem irányul más népek boldogulása ellen. […]

Kétségtelen: van benne sok szónokias, sőt teátrális. A versek – akárcsak Hugónál – néha elnyúlnak: Ábrányi nem tud szabadulni saját szavainak zengő szépségétől. De az is igaz, hogy sok verse olyan igazán szavalásra való, hogy se hivatásos színészek, se műkedvelők nem tudtak ellenállni neki. Évtizedeken keresztül országszerte szavalták az Ábrányi-költeményeket.

Persze igaz, hogy nem volt modern költő. Formavilága és kifejezéskészlete a romantikához kötötte, ő volt a Vörösmarty-típusú romantika végső jelentékeny alakja. […]

És maradt egy nagy költői öröksége, amelyet régóta senki sem olvas, senki sem idéz. Kár érte. Nem tartozott a legnagyobbak közé, de az Ady előtti kor egyik legjobb és nagyon rokonszenves költője volt, akinek nyelvi gazdagsága és formai szépsége indokolttá tenné, hogy végre újra felfedezzük […]”

Források:

Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (1991)

Ferenczy Múzeum történeti adattára, Szentendre

Régi hivatalos ünnepségek 1.

Öregek napja 1981-ben 4.